Mikor megkaptam, madarat lehetett volna velem fogatni az örömtől: sosem láttam ennél gyönyörűbb csokit. Az egész egy vastag aranyszínű kartonpapíron nyugszik, celofánba csomagolták, amit egy vízfestékkel festett tájképet ábrázoló papírszalag fog körbe. A csoki pedig gyönyörű türkizkék, s ha a tábla talpát is megszemléljük, ebben a különleges kékségben nagy vöröslő pontok (aszalt áfonyaszemek) vannak. Leginkább a Zsolnay-lányok keleti stílust porcelánba álmodó egzotikus műtárgyaira emlékeztet, és meglepően hosszú ideig hozzá sem nyúltam. Csak csodáltam, mutogattam mindenkinek, hogy ugye, milyen szép ez a csoki? Milyen mesterien kimunkált kis kockákból áll, látjátok? Néha megsimogattam, és arra gondoltam, milyen fantasztikus, hogy van egy ilyen szépséges táblám. Gondolkodtam azon, kikkel osszam meg azt a pillanatot, amikor megbontom a csomagolást, körbeszimatoljuk a csokit, óvatosan letörünk belőle egy-egy kockát. Elképzeltem, ahogy a pici, türkizkék csokiforgács-maradékokat az ujjammal próbálom felemelni az aranyszínű alátétről, hogy ne veszenek kárba. Még arra is gondoltam, milyen jó lenne menőzni egy kicsit, micsoda szuper csokim van – és közben hálás is voltam nagyon annak, akitől ajándékba kaptam. Jegyzem meg, ezek a kóstolós képek olyannyira lefoglaltak, hogy volt, hogy egy értekezleten jutott eszembe, milyen klassz is lesz egy ilyen mesterművet megkóstolni. Olyan volt, mint egy korai backflash egy olyan kábítószer használata után, amit még ki sem próbáltam. Aztán meggondoltam magam: nem a mohóságnak engedtem, csak egyszerűen úgy gondoltam, műtárgyként mégsem tartogathatom örökké ezt az élelmiszert. Kicsomagoltam, és nem is szimatoltam, csak letörtem egy kockát, már meg sem vizsgáltam celofán nélkül (pedig anyukám arra tanított, nézzek meg mindent alaposan, mielőtt a számba veszem), szóval kicsit elsietve és deszakralizálva, de megkóstoltam.

Hát ezt a szemetet! Arra persze számíthattam volna, hogy a csoki valójában színezékkel festett fehércsoki, de hogy ilyen silány minőségű, azt nem hittem volna. Azt hiszem,ilyen íze lehet a pici megcukrozott pálmazsírnak – persze ez inkább csak utóízként jelentkezett, mert amit éreztem, és ami elsőre is drasztikus volt, az a festék íze. Nem tettem próbát, de feltételezem, hogy ha ennek a táblának az ízét összehasonlítottam volna egy doboz türkizkék raditárorfestékével, lehet, hogy ízben az utóbbi vert volna rá az előbbire. Az íztelenre száradt áfonyaszemek meg vajmi keveset javítottak a köröttük lévő borzalmon. Persze, gondolhattam volna, hogy a messziről, egyértelműen ajándékba szánt csoki olyan, mint a szendvics a restiben – kilométerekre lesz a vevő akkor, mikor rájön, hogy a zsemle első két centijében van csak felvágott. Csakhogy ez annál is rosszabb volt: szörnyű volt az íze! És egy kívülálló megjegyzése kellett ahhoz, hogy kiderüljön: nem csak a nyelvem, hanem a fogaim is türkizkékek lettek. Úgyhogy: ajándék csoki után nézd meg a fogad.