„Titkos szenvedélye, melyet egykor rebarbarás narancslével irtottak ki, leküzdhetetlen vággyal tört fel benne, amikor sírógörcsöt kapott. Ismét rászokott a földevésre. Először szinte csak kíváncsiságból vette a szájába, bízva benne, hogy a föld kellemetlen íze lesz a legjobb ellenszer, amellyel legyőzheti a kísértést. És csakugyan, nem bírta lenyelni. De a növekvő sóvárgás egészen a hatalmába kerítette: addig próbálkozott, amíg lassan visszanyerte régi étvágyát, újra felfedezte a természetes ásványok ízét, és teljes odaadással élvezte a gyermekkori csemegét. Marokszám tömte zsebébe a földet, s amikor senki nem nézett oda, a harag és a boldogság elegyes érzésével csipegetett belőle, miközben bonyolult öltésekre tanította barátnőit, és olyan férfiakról beszélgetett velük, akik nem érdemelték meg azt az önfeláldozást, hogy valaki leegye miattuk a falról a meszet.” - de nem tudni, hogy Gabriel vajon tudta-e, amikor ezt írta, hogy a földevés valóban létező étkezési zavar, mégpedig a vashiány tipikus jele. A vashiány pedig egyes magyarázó könyvek szerint a férfi princípium huzamosabb hiánya. Nem hiába a Száz év magány-ban fordul elő ez a betegség.

És biztosan a sok, apró és egyenetlen mogyoródarab miatt érzem úgy, hogy a Milka Earth rászolgált a nevére. Pont, mint mikor az oviban az ember teletömi a száját a homokozó homokjával. Persze, annál sokkal-sokkal finomabb. Édes és közben ropog az ember foga alatt a sok apró karamellizált mogyoródarabka. A krém itt csak vivőanyag, a lényeg a sok apróságon van. Nem hittem volna, hogy lázba hozhat egy nem egész mogyorókat tartalmazó csoki, de ez megéri az árát. És nem is értem, miért nem volt eddig hasonló csoki – és miért nincs ennek egy állandó változata?

A „négy elemes” föld-víz-tűz-levegő Milka külön táblás sorozatból mégis ez és a chilis az, amit még kapni lehet. Óhatatlanul – de lehet, hogy ez a homokozó miatt van – ha ezt majszolja az ember, „lemegy” gyerekbe. Nem is csoda. „Mert mi van a földben? A holtak, az ősök, a gyökerek. Hangosan szólítani a földet annyi, mint a föld alatt lakókat hívni, visszaidézni mindazt, ami az embert múltjához, hazájához köti." - írja Aimé Césaire. Geográfusok szerint viszont komoly mérgeket is magunkhoz vehetünk így – szóval maradjunk a csokinál.

A diófásba mentem, hogy megnézzem, fakad-e (az élet) a völgynek aljában.- énekli elvileg Salamon király az Énekek énekében. S ha már a bibliában is így szerepel, akkor ne lepődjünk meg, ha a dió a bölcsesség mellett a termékenység jelképezője is. És hogy tehetnénk még egzotikusabbá? Tegyünk bele egy kis rózsavizes marcipánt! És férfiasabbá? Öntsük le rummal!  Aztán vonjuk be csokival, és már kész is a rumos-diós Tibi.

Az egész táblacsoki leginkább egy nagy, tábla-alakú bonbonra emlékeztet, amiben a csoki csak kísérő, s a legfőbb élmény a töltelék. A rumot nagyon nem érezni (a Lottó csokiban jóval inkább), de a diót annál jobban: különlegességének forrását a leírás is leleplezi, hiszen leírják a mágikus szót: diómarcipán.

Az étcsoki-burok szépen és szilánkosan törhető, és alatta a töltelék nem állt össze, nem száradt ki, hanem éppen olyan volt, mint egy cukrászdában valami nagyon kellemesen kenhető-kanalazható krém. Ennek eredményeképpen számomra az eddigi egyetlen (és első) fogyasztási mód az volt, hogy le/kinyalogtattam a csokiról a krémet, aztán megettem külön a csokit. 

Nagyon édes és tömény, ugyanakkor mégis valamiért nagyon férfias csokinak tartom – ha ajándékoznom kéne valakinek egy ilyen csokit, biztosan pasi lenne – annak ellenére, hogy persze én ettem meg a javát az öcsém elöl.

Viszont ő talált rá erre a csokira, ami már az azért is nagy szám, mert olyannyira ritkaságszámba megy, hogy még a TIBI csoki honlapján sem találtam. Biztosan begyűjtötte az ördög. Merthogy (az angolok szerint) az ördög diószedéssel múlatja az idejét, s ennek megszervezéséhez a boszorkányokkal és az ördögfiakkal össze is gyűlnek – természetesen egy diófa alatt.

Rumos-diós étcsokoládé 

Tibi

Van, ami túlmegy minden határon.

Még akkor is, ha a korlátolt felelősségű társaság cím mögé rejti gondolatait egy olyan filozófus, aki a yale-i négyek bandájának ötödik tagja, aki nem tudott csak úgy általánosságban beszélni a szerelemről. És bár ősszel lesz öt éve, hogy elhunyt, mégis hadd képzeljem el most, hogy erre a kontinensre szabott és színezett öltönyében sétálgat a Király utcán.

És tudom, hogy amint meglátná a kirakatban, imádná ezt a csokit, ugyanis ez az osztrák csokigyár nem csak szimpatikus filozófiát állít minden egyes csokoládéja mögé (bio ÉS fairtrade együtt!), hanem magukkal az ízekkel dekonstruálja mindazt, amit eddig a táblás édességekről gondoltunk.

Merthogy van kandírozott vörösáfonyás-vargányás, diós vaddisznótepertős, kancatejes, kávés vadkenderes és még sorolhatnánk. Mintha egy őrültet bíztak volna meg ebben a zakkant osztrák faluban azzal, hogy ízeket agyaljon ki. Vagy éppen egy zsenit, akinek az a dolga, hogy rávilágítson, milyen pontokon különböződik el ez az íz-élmény attól, amit már magától értetődőnek veszünk.

Az első, korszakalkotó lépés egy szintén korszakalkotó ebéd után történt, amikor már maga az a tett is a határainkat feszegette, hogy megbontottuk ezt a csokit.

Viktornak köszönhető, aki annak ellenére, hogy óvatos duhajként egy akár megszokottnak tartható ízesítésű csokit választott, széttörte mindazt, amit eddig a csokikról hihettünk.

Maga a csoki mindössze egyetlen, vastag, békebeli rétegben fogja össze a tölteléket, ami nem túl édes, ám annál szemrevalóbb: apró pici, összemézezett zöldcitrom és citromreszelékből áll össze. Mintha összepréselték volna ezt az amúgy így is lédús citromos reszelék-féleséget.

És mikor azt írom: citrom, akkor ez pontosan az a savanykás, kesernyés íz, amit egy citromszelet adhat, semmi por vagy e-íz – az összes ízlelőbimbóm beleremegett. És mindössze a kb 4-5 milliméteres étcsokiréteg kompenzálja ezt az erőteljes citromízt.

Azok a Zotter-csokik, amiket eddig láttam, meglepően rövid szavatossági idővel rendelkeztek – ez nyilván egyrészt abból adódik, hogy nem tömik tele tartósítószerrel, másrészt amiatt lehet, hogy érzésem szerint ezek a táblacsokik az impozánsan vastag belső csomagolás ellenére viszonylag hamar kiszáradhatnak, ami felteszem, kicsit kopogóssá teheti a csokikat.

De az idő a legnagyobb korlát, amibe ütközhetünk: a zotter-gyártmányok meglepetést meglepetésre halmoznak, és legalább annyira zavarba ejtik az embert, mint tapasztalt állatorvos a macskát.

Vagyis az egészség. Merthogy van egy Benoit de Bruyn nevű belga biokémikus, aki sehogy sem tudott megbékülni azzal a gondolattal, hogy imádott csokoládéi egészségtelenek. Aztán utánaelemzett és látta, hogy bizony azok.

De Benoit de Bruyn-t bizony nem az a típus, aki könnyen feladja – ki is találta, hogy majd jól összekutyul egy olyan csokit, ami nem csak hogy finom, de egészséges is, sőt, mindenféle értékes antioxidánst is tartalmaz. Viszonylag ehető lett, amit kikevert, ezért egy légtérbe kavarta a csokiszakértőket és a dietetikusokat (képzeljük csak el, micsoda ellenséges energianyalábok röpködhettek ott a levegőben!), és hogy kísérletezhessenek, vett nekik minőségi csokit, meg egy csomó növényt, amiket általában külföldi bioültetvényekről vásárolt össze. Így alakult meg a NewTree csokigyár, ami ugye nem igazi csokigyár, merthogy az alapanyagok nem belgák, viszont az ott dolgozó belgák sajátosan keverik össze őket.

Hogy megkönnyítse az eligazodást a sok kiókumulált csoki között, a növények hatásaira alapozva nevezte el a csokikat: van szexi (ó, erről hamarosan írok is), meg megbocsátás, és nyugalom is.

Utóbbiban természetesen a már a rómaiak által is mosakodásra és démonűzésre használt levendula van, mégpedig egyenesen Provance-ból való virágok. A lila növénykivonatot itt tejcsokival ötvözték. Ha valaki véletlenül harapott már bele levendulás szappanba, kebelezett már be az atkák elől levendulás potpourrit, vagy pálinka helyett levendulaolajat öntött le a torkán – nos, az csalódni fog, ha megkóstolja ezt a csokit. Igazán karakán módon levendulás, de valahogy mégsem a molycsapdák növénye jut az embernek eszébe róla. Éppen emiatt inkább nevezném izgalmasnak, mint nyugodtnak ezt a csokit.

… a víz, bátor küzdelemre harcra hív, ilyen a mackó nép! De nemcsak a gumimaciknak tesz jót a sokféle apró, erdei bogyós gyümölcsből készült szörp (amiknek aztán sok-sok, nem ritkán alkoholos „energia-ital” változata született), és nem csak a hús-vér embereknek, hanem a Milka legújabb limitált kiszerelésű csokijának, a Snowboardnak is.

A négy elem-csokik után, amiknek sajnos leáldozott, mielőtt az emberek igazán rákaptak volna (egyes pécsi boltosok szerint a robbanócukorkás görögdinnyéset Budapesten, a Józsefvárosban látták utoljára a piacon árulni), itt az újabb sorozat. S bár a négy elemre még visszatérek majd úgyis, lássuk, mit rejt a „Fun” elnevezésű snowboardos szelet!

Bíborszínű gyümölcskivonatot, de a legjobb fajtából! Áfonya, ribizli, málna, szamóca, fekete ribizli. Becsapós, mert az összetevőkből kiderül, hogy mindez csupán egyetlen százaléknyi az egész csokiban, s mégis olyan illatos, hogy a táskámban tárolt „utolsó kockát” csukott szemmel is meg lehetne találni. A borítón látható kép sem csalóka: minden csokikocka szélén egy vékony réteg joghurtos krém található, ami megvédi a kiszáradástól és a szétfolyástól a benne rejlő bíbort. Az egész további előnye az, ami a hátránya: a krémek „foglalata” fehér csokiból készült, alig-alig érezni a csokiízt (merthogy a fehér csokoládé nem is csokoládé). A színe viszont... valami gyönyörű a fehér, a rózsaszínes joghurt és ez a bíborszínű csoda együtt. Ha mindenáron a „fun”-nal szeretném párhuzamba állítani, akkor csak egyre tudok gondolni: ebben a csokiban az a legmulatságosabb, hogy az ember előbb-utóbb önkéntelenül is nyomogatni kezdi a kis csokikockákat, hogy az erdei gyümölcsös töltelék kibuggyanjon a fehér csokiból. A magam részéről kifejezetten az ajánlom, hogy törjünk meg egy kicsit – mert minél több apró sérülést okozunk a csoki vékony felületén, annál több sebből „vérzik”. Minden obszcenitást félretéve: tessék lenyalogatni nyugodtan.

Milka

Fun – snowboard
Erdeigyümölcs-joghurt