A fehércsoki nem tartalmaz kakaómasszát, hanem csak kakaóvajat. Az egyik könyv szerint, amit korábban már ajánlottam, ezért nem is számít igazi csokinak – mások szerint pedig éppen a kakaóvaj tartalom garantálja, hogy jóval több jut belőle a kakaó csodájából, mint a sötét színű csokinak. Az egyik kedvenc gasztrobloggerem, David Lebovitz szerint is így van, sőt, a Csokoládé lelke című kiállításon Denis Vernaillen is azt mondta, mikor rákérdeztem, hogy a fehércsoki csokibb, mint a csoki.
És eddig úgy tettem, mintha semmi közöm nem lenne a fehércsokikhoz – közben összeszedtem a bandát, persze a sötétet. De essen hát szó Núbia istene, Darth Vader helyett a meszes képű Skywalkerről.
Jelesül a hirdetésszervezőnk bocsicsokijáról. Ez egy táblás fehércsoki, aminek különlegessége az, hogy apró, színes kis pszeudo M&M-eket szórtak bele. Azért pszeudo, mert nem úgy tűnik, hogy ezek a színes cukorral bevont csokis apróságok nem olvadnának el a kezemben. No, azt hiszem, már ennyiből is egyértelmű, hogy ez a csoki valami elképesztően ronda: a fehér tele van kék, zöld, sárga, piros pöttyökkel, amik mind pár milliméterrel a csoki felszíne alatt rejtőznek. Ezek kis pszeudo M&M-ek mind sötét csokival vannak töltve, s amit még tudni kell: olyan, mintha egyfajta törési folyamat után kerültek volna bele a fehércsokiba – kissé egyenetlen törési felszínnel: az egyikből olyan, mintha kis kört csíptek volna le,a másikat mintha elfelezték volna.
A csoki maga... hm... fehér, kis tej mellékízzel – és van olyan kocka, amibe nem is jutott más.
A csoki gyártója a Ryeland, ami úgy tűnik, kifejezetten a Tesco számára gyárt termékeket – van egy egész sorozat az eprestől a borsmentásig.
Funny Drops
White Chocolate
ajándék volt, de utánanéztem: 99 Ft a Tescoban
100 g
UI: Ha a fehér színű csoki az Osiris helyesírási szótár szerint külön írandó. Namost. Ha a fehér színű csoki a csoki, csak más a színe, akkor ez okés. Ha viszont alapjaiban különbözik a (hűűű, én kis rasszista, majdnem azt írtam, hogy „rendes”) csokitól, mégis ugyanaz a család, akkor egybe kéne írni, (mint a fenyők közül a feketefenyőt), nem?
De azt gondolnád, hogy mindez a sajtkrémes Zotter csokiról jutott eszembe?
Az utolsó falatkáig tökéletes tölteléket – Zotter-módra – 45%-os kakaótartalmú tejcsoki zárja táblába.
Aztán láthattunk kakaóbabot, meg is lehet fogni és szagolni, aztán pedig „egy kikötőben találtuk magunkat”, ahol nagyon helyes fiúk mérték le az arra vállalkozókat egy mérlegen, megállapítva, hogy mennyit érnének kakaóbabban. Itt jegyezném meg, hogy a kiállítás szinte összes hostesse fiú volt, akiket biztosan egy esztétikai érzékkel jócskán megáldott ember castingolt. Igaz, hogy mikor a babokról kérdeztem, nem igazán tudtak válaszolni – de kedvesek voltak mind.
A következő terem a Cote D'Or történelméről és plakátjairól szólt, majd minden látogató kapott egy pici Cote D'Or csokit, amit „az érzékek labirintusában” fogyaszthatott el. Utóbbi egy több kanyarból álló „labirintus” volt, aminek minden kanyarja előtt felirat volt látható, összefoglalva a csokoládé megízlelésének stádiumait. Szerintem erre minden csokoládéimádó magától is rájön, de talán nem árt összefoglalni:
Kiderült, hogy ő az egyik, aki csokikat kreál a Cote D'Or-nak, sőt,a citromos-gyömbéres csokijukat ő találta ki. Elmondta, hogy a csokit 50 fokra kell felmelegíteni – neki sütője van, ami ennyi fokra van beállítva, de vízfürdőben is meg lehet tenni ugyanezt – aztán egy lehetőleg 24 fokos szobában dolgozva egy hűvös márvány- vagy gránitlapon temperálni: a felmelegített csokit addig kevergetni, míg el nem éri a megfelelő hőmérsékletet, ez pedig 29 fok a fehércsokinál, 30 fok az étcsokinál és 31 fok a tejcsokinál. A kevergetés után jönnek a formák – a feliratokat a formákra úgy csinálják, hogy kakaóvajjal egy fóliára írnak, és ezt a speciális műanyagból készített forma aljára tesznek, onnan olvad rá a csoki tetejére. Mivel gyorsan szerettek volna pralinét készíteni (sokan várták ott, hogy végre ehessenek egy kicsit belőle), Denis Vernaillen olyat tett, amit még soha: a hűtőbe tette a csokit. Egyébként azt is megjegyezte, hogy a csokit ne tegyük a mélyhűtőbe, különben sosem lesz fényes a felülete. Amikor megkérdeztem, mihez kell igazi tehetség, az ízek kitalálásához, a temperáláskor végzett mozdulatok elsajátításához, a hőmérséklet megállapításához, vagy a formákhoz, a belga csokikészítő végig a hőmérsékletről beszélt. A hőmérsékletet egyébként úgy „mérte”, hogy a bal keze gyűrűsujjának második percére kent egy kis csokit – ha túl melegnek érezte, letörölte, de ha közel állt ahhoz, amit el akart érni, az alsó ajkára kente, és várt néhány másodpercet. Aztán lenyalta. Ha tovább keverte egy picit, akkor még nem volt jó, ha abbahagyta, éppen jó volt a hőmérséklet. Egyébként azt mondta, hogy a hőmérsékletet hőmérővel is lehet mérni, csak így egyszerűbb.
Az ott, helyben készített pralinékből venni is lehetett (drága volt, de megérte). Volt cseresznyés zöldteás, ribizlis mandulás, sós pisztáciás, fügés mandulás, karamellizált szezámmagos és grillezett ananásszal és passiógyümölccsel készült. Mikor ott voltunk, éppen az utolsó kettőből készített, és meg kell hagyni, mesések voltak!
Persze akkor olvastam el, amikor már felfaltam az egészet. Merthogy nem két darabból áll, mondván, hogy kétszerre kell megenni, hanem egyetlenből, a közepén egy törésvonallal. És elgondolkoztam: hogy a fenébe jön ahhoz valaki, hogy ilyesmit írjon rá a csokira, amit meg(v)ettem. Egy olyan országban, ahol a muszájból felvett hitelek apróbetűs részei miatt törvényeket és szabályokat kell hozni, meg lobbizni, hogy megvédjék a hitelt felvevőt a saját felelőtlenségétől, vagy éppen attól a szégyentől, amit az államnak kéne éreznie azért, mert csak a BKV-vezetők álomfájdalomdíjai és a csúcsvezetők fizujai érnek annyit, hogy gond nélkül kijönnek a hó végéig.
Egyébként maga a csoki sem túl nagy szám: a megszokott trükkel a csokoládét felturbózzák egy kis plusz szénhidráttal, momentán keksszel. A keksz finom, a csoki szintén, de kb. annyi, mintha egy totál szétolvadt sportszeletet rákentünk volna egy kis kekszdarabra, jó vastagon. Az egyetlen szépsége a keresztmetszete, ami egy inverz alagútra emlékeztet. A rumos krémet ráadásul egy vékony tejcsoki kéreg veszi körül. Igazán szép. És tápláló. Kár, hogy hülyének néznek a gyártói.
Kemény menet volt egyébként – és persze az a csokoládé egyáltalán nem olyan volt, mint a mostani. Tápláló volt és sötét és keserű. Ebben picit hasonlított a jelenben, Budapesten képszülő azték csokikra. Azok ugyanis nem hiába kapták ezt a nevet: a 4 kockából álló csokoládé tömör, nehéz, sötét négyzet, már súlya és robosztussága alapján is érzi az ember: ez nem akármi. A boltból a barátaim a netről kiválogatott legizgalmasabb csokikat hozták el a megrendelésemre, azok közül, amiket az azték csokikészítők saját maguk gyártanak. És most megosztom, melyik volt a csúcsok csúcsa, a mexikói piramisok legeslegteteje.