Darth Vader, ahogy nagyúrként tipor az életünkön. Álmomban újabban számlákat vág hozzám, aztán azt mondja: én vagyok az apád.
És diktátorok jönnek és mennek: gondoljunk csak az arab világra. Lehet különböző a ruha, több a jelvény, sötétebb a napszemüveg, de a lényeg végülis ugyanaz. Jegyzem meg, Halloweenkor halott Kadhafinak öltöztem, de néhány változtatással lehettem volna más kivégzett diktátor is, azt hiszem, nekik könnyű beöltözni. Bár bevallom, hezitáltam azon is, hogy Timosenko leszek, copffal a fejem körül – de a volt államfők koholt vagy igazi kriminológiai utóélete más, mint a diktátorság.
Pont, mint a bonbon, amit a tördelőnk feleségének főnöke hozott az Arab Emirátusokból. Minden golyócska designja más – van szezámmagos, kókuszreszelékes, pisztáciás, fehér- és feketecukordíszes. A belbecs viszont ugyanaz: sötét, szárított datolyagyümölcs-cafatok, egyiknél több, másiknál kevesebb dióreszelékkel és mézzel egybegyúrva. Azt írja a dobozon, hogy egy évig jó a gyártástól számítva – és ez biztosan friss, hiszen ezek a kis fekete golyócskák meglepően puhák. Szinte elolvad az ember szájában, s ahogy szétharapdáltam, néhányszor lehetett érezni a datolya héját is, vagyis biztosan, tényleg datolyából van. Szerintem a pisztáciába hengergetett volt a legjobb, egyrészt mert ropogott picit, a szép friss katonazöld jól állt a feketével, és a (nem sós!) pisztáciaíz remekül illik a datolyához.
Sötétek, mint egy diktátor lelke, puhák, mint amilyen kedvesnek mutatják magukat – és édesek, amilyen az élet egy diktátor nélkül lehetne. Oké, tudom, az Arab Emirátusok azért más tészta.
Örülök nagyon, hogy talán lesz olyan arab ország, ahol rendeződik a helyzet, és nyugodtan tudnak élni. Le minden diktátorral, én csak ezt mondom, meg azt, hogy ne is diktátorkodjunk. És együnk inkább kókuszos datolyagolyót.