A sor riasztóan hosszú volt, mégis azt hiszem, hogy a mögöttünk sorban álló két közgazdász pesti liba hangos beszélgetése tette hosszúvá és már-már elviselhetetlenné, ez a két cafka ugyanis minden, de minden sztereotípiát igazolt, amit csak az ember egy elkényeztetett közgázos diákról el tud képzelni rémálmaiban. (Kata, akit ugyan New York-ban orosznak néztek, de szerintünk inkább egy dawn-kóros békára hasonlított, innen üzenem: a lamentarse tényleg azt jelenti spanyolul, hogy sajnálni, de én inkább a jóval gyakrabban használt sentir-t ragozva sajnállak le)
A sor végén a pénztárnál kiderült, diákkedvezmény csak 18 év alatt létezik – de így is megérte 1000 Ft arra, ami ránk várt. Kaptunk szép piros karszalagot, és beléptünk.
Az első teremben egy aranyozott kakaóbab (az „ősbab”)hirdette üveg alá zárva, micsoda értéket képviselt ez a termés annak idején. Gondoltam, ez csak valami bevezető terem, mégsem lehet az első, amire azt írták a programfüzetben, hogy "utazás az időben".
Aztán átsétáltunk abba a terembe, ahol „a látogató egy vad dzsungelben találja magát” - a dzsungelt itt kb annyi növény volt hivatva érzékeltetni, mintha Buba és az én növényeimet egy falhoz állítanánk. Bár nem vagyok biztos abban, hogy lepipálnának minket. A levelek közé rejtett hangszóróból madárrikácsolás szólt, de a legjobban az egyik fához csavarozott műanyag kakaóbabok lomboztak le. Tudom, hogy újszülöttnek minden vicc új, de itt sem lettem több információval gazdagabb.
Aztán láthattunk kakaóbabot, meg is lehet fogni és szagolni, aztán pedig „egy kikötőben találtuk magunkat”, ahol nagyon helyes fiúk mérték le az arra vállalkozókat egy mérlegen, megállapítva, hogy mennyit érnének kakaóbabban. Itt jegyezném meg, hogy a kiállítás szinte összes hostesse fiú volt, akiket biztosan egy esztétikai érzékkel jócskán megáldott ember castingolt. Igaz, hogy mikor a babokról kérdeztem, nem igazán tudtak válaszolni – de kedvesek voltak mind.
A csokoládégyártás folyamatát bemutató rész kezdett izgalomba hozni minket: egy hosszú asztalnál látható volt, ahogyan a kakaóbabokat pörkölik, lehéjazzák, összetörik, sőt, meg is lehetett kóstolni a nem édes, de nagyon markáns kakaóbab-őrleményt.
És akkor...
a következő hosszú asztalnál (a programfüzettől eltérően) egy fiatal hölgy állt, aki a csokoládé készítését mutatta be egy márványasztalon. Elmondta és bemutatta, milyen fűszerekkel szokták általában ízesíteni, hogyan kell felmelegíteni, hogyan kell temperálni, azaz lehűteni a megfelelő hőmérsékletre, majd formába töltötte, és a formákban lehűlt kész, fényes, kagylószerű szerkezetű csokikockákat is kiöntötte a formákból a pultra. Elképedve figyeltük, és gyorsan ki is derítettük, hogy S. Nemzetes Krisztának hívják, és 10 éve foglalkozik csokoládékészítéssel. Mondjuk, ez látszott is minden mozdulatán!
A következő terem a Cote D'Or történelméről és plakátjairól szólt, majd minden látogató kapott egy pici Cote D'Or csokit, amit „az érzékek labirintusában” fogyaszthatott el. Utóbbi egy több kanyarból álló „labirintus” volt, aminek minden kanyarja előtt felirat volt látható, összefoglalva a csokoládé megízlelésének stádiumait. Szerintem erre minden csokoládéimádó magától is rájön, de talán nem árt összefoglalni:
Először a szemét kényeztesse!
A legjobb kakaóbabokból készült finomságok sötét fahéjszínűek, fényesek és vöröses árnyalatúak. Felületük tükrösen csillog, már a látványuk is mély és testes ízélményt ígér.
Hagyatkozzon a tapintásra!
Az igazi csokoládé sima, sohasem ragacsos, vagy darabos. Selymes felülete érintésre szinte azonnal olvadni kezd , de éppen csak annyira, hogy így felszabaduló illatok az orrát is bevonják a játékba.
Hallgatózzon!
Amikor letör egy kis kockát, a legjobb csokoládék tompa, puha roppanást hallatnak, nem kemény pattanást. A töréskor hallott roppanás a megfelelő kristályosság és temperáltság jele; az illatok pedig megállíthatatlanul áradnak és áradnak...
Szagolja meg a csokoládét, mielőtt megízleli!
Az elsődleges aroma maga a kakaó aromája. Másodlagosan jelenik meg az egyes változatok sajátos jegyei. A legnemesebb kakaóbaboknak olyan intenzív az illatuk, hogy úgy tűnhet, már bele is harapott az ízletes csokoládékockába.
Most pedig harapjon bele!
A csokoládét a szájba véve, fogaival törje össze minél több apró darabra, növelve ezzel az ízlelhető felületet. Hagyja lassan szétolvadni a nyelvén, és közben figyelje meg, milyen érzeteket kelt. Különösen figyeljen a hátsó szájpadláson megjelenő ízekre (retronazális szaglás). Ilyenkor felszabadul az a közel 600 -féle aroma, amelyeket egy valódi, egzotikus kakaóbabból készült csokoládé rejt.
És aztán... vége is lett az egésznek. Látni lehetett a kijáratot, mellette egy ideiglenes csokibolttal. Volt ott egy lépcsősor is, ami egy kávézóba vezetett. Ha nem megyünk fel oda körbenézni, sosem láthatjuk a Cote D'Or csokoládékészítőjét, Denis Vernaillent! Pedig ott volt, és – miközben dolgozott, a tolmácsnő segítségével a kérdésekre is válaszolt.
Kiderült, hogy ő az egyik, aki csokikat kreál a Cote D'Or-nak, sőt,a citromos-gyömbéres csokijukat ő találta ki. Elmondta, hogy a csokit 50 fokra kell felmelegíteni – neki sütője van, ami ennyi fokra van beállítva, de vízfürdőben is meg lehet tenni ugyanezt – aztán egy lehetőleg 24 fokos szobában dolgozva egy hűvös márvány- vagy gránitlapon temperálni: a felmelegített csokit addig kevergetni, míg el nem éri a megfelelő hőmérsékletet, ez pedig 29 fok a fehércsokinál, 30 fok az étcsokinál és 31 fok a tejcsokinál. A kevergetés után jönnek a formák – a feliratokat a formákra úgy csinálják, hogy kakaóvajjal egy fóliára írnak, és ezt a speciális műanyagból készített forma aljára tesznek, onnan olvad rá a csoki tetejére. Mivel gyorsan szerettek volna pralinét készíteni (sokan várták ott, hogy végre ehessenek egy kicsit belőle), Denis Vernaillen olyat tett, amit még soha: a hűtőbe tette a csokit. Egyébként azt is megjegyezte, hogy a csokit ne tegyük a mélyhűtőbe, különben sosem lesz fényes a felülete. Amikor megkérdeztem, mihez kell igazi tehetség, az ízek kitalálásához, a temperáláskor végzett mozdulatok elsajátításához, a hőmérséklet megállapításához, vagy a formákhoz, a belga csokikészítő végig a hőmérsékletről beszélt. A hőmérsékletet egyébként úgy „mérte”, hogy a bal keze gyűrűsujjának második percére kent egy kis csokit – ha túl melegnek érezte, letörölte, de ha közel állt ahhoz, amit el akart érni, az alsó ajkára kente, és várt néhány másodpercet. Aztán lenyalta. Ha tovább keverte egy picit, akkor még nem volt jó, ha abbahagyta, éppen jó volt a hőmérséklet. Egyébként azt mondta, hogy a hőmérsékletet hőmérővel is lehet mérni, csak így egyszerűbb.
Az ott, helyben készített pralinékből venni is lehetett (drága volt, de megérte). Volt cseresznyés zöldteás, ribizlis mandulás, sós pisztáciás, fügés mandulás, karamellizált szezámmagos és grillezett ananásszal és passiógyümölccsel készült. Mikor ott voltunk, éppen az utolsó kettőből készített, és meg kell hagyni, mesések voltak!
A csokikészítést egyébként Belgiumban oktatják is: vannak a mesterek által tartott hétvégék, de van egy egész évet felölelő képzés is. Persze a Cote D'Or csokikészítője szerint a kulcs a gyakorlás.
A belga csokikészítő mellett volt csokikóstoló is: lehetett fügéset enni, meg pisztáciásat, meg narancsosat, meg citromos-gyömbéreset is. Utóbbi annyira szuper volt, hogy lementünk, hogy vegyünk belőle néhány táblával – de nem lehetett a kiállításon kapni, nem is hoztak ki egyáltalán. Aztán az is kiderült, hogy ha kimegyünk ebédelni és vissza akarunk menni, hogy megkóstoljuk a belga csokikészítő többi pralinéját, - óránként kb kétfajtát tudott elkészíteni, akkor újra sorba kéne állnunk, újra kifizetni a belépőt, végigmenni a gagyi kiállításon, megcsodálni S. Nemzetes Kriszta bemutatóját (ott biztosan másodszor is megálltunk volna), és újra felmenni. Rezgett a léc, de végül nem tettük meg.
Készítettem egy-két minivideót is arról, ahogy Denis Vernaillen a csokit keveri, megpróbálom majd közkinccsé tenni.
Egyébként a csoki megszépíti az embereket: mindkét csokikészítő zseniális volt és nagyon kedves, s mintha ez átragadt volna mindenre: a gagyi bevezető miatt sem tudok megorrolni.
A csokoládé lelke kiállítás
utazás időben, térben és érzékeken át
Budapest,
Millenáris park, Fogadó épület,
2009. szeptember 11-13.
