Nem, mintha nagyon eltűntem volna, mert a csokievést és a csokikkal való foglalkozást nem hagytam ám abba, "csak" azt, hogy itt is írjak róluk, hosszabban.

És azt is csak eddig. Mert a csokoládé örök.

Az ilyetén késztetéseimet a Pécsi Borozó gasztromagazin hasábjain éltem és élem ki, ott rendszeresen jelennek meg csokoládéval kapcsolatos anyagaim. (Sőt, már volt csokis receptem is!) Azt a betegségem, perverzióm, mániámat, hogy másokat csokoládéevésre vegyek rá, a Pécsi Csokoládékarneválon gyakorlom: idén február elején is megtettem.

A kép a kóstoló előtti csendéletet mutatja be.

Akkor még minden kocka megvolt.

Aztán már csak nyomokban... Az igazi csoki onnan ismerszik meg, hogy az aprócska csokiforgácsok, amik eleinte, vagyis míg a nagy tábla tart, eltörpülnek a kockákhoz képest, az eltett csomagolásokból előkandikálva arra késztetnek, hogy ujjbeggyel maszatolva megszerezzem azt a pici kis csokit is magamnak. Ezek a cafatkák olyan picik, hogy az ujjam hegyén is olvadni kezdenek - pont mint amikor a kesztyűnkre esik egy duci hópehely. Pillantásnyi időnk van elmélyedni a kristályai szépségében, és már el is olvadt. Ha ügyesek voltunk, akkor a csoki a szánkban.

Fogok ide írni újra, ígérem. Amit pedig megeszek, de nem írok róla, azt lefotózom.

Itt az Instám: @csox_csoki