Én, a pap, Én, a varázslatok ura, keresem a zöld fájdalmat, keresem a vad fájdalmat.- így fohászkodtak az azték harcosok. A zöld szín a megnyugvás, a tenger, a próféta színe, mint Csontvárynál, a smaragdé és a sárkányoké, az afgán kislány és természetesen a szörnyeteg szeméé. Ha csokoládéborításon látjuk, akkor legtöbbször a mentához társul, amiből egyébként van fekete, fehér, vörös és természetesen zöld fajta. (Oké, marokkói is.)

A konyhában a legtöbbször a „peppermint”, azaz a borsmenta használatos. Igen ám, de a teákon kívül mihez? Nehéz ügy, s ha olyan keleti eredetű dologról esik szó, mint a menta, a tea vagy az alternatív felhasználási/elkészítési módok, hát ugyan melyik konyha művelőinek juthatott eszébe kikísérletezni a legszuperebb, egyben legmentásabb ételt, ha nem a mindenhonnan minden jóságot magába olvasztó angolnak? A legzseniálisabb alkotásuk pedig kétségkívül a mentás csoki.

Ugyan 8 elmúlt, mikor e posztot írom, mégsem az apró kis csokilapkák között megbújó mentáról írok most.
Valami vadabbról.
Valami nagyobbról.
És gömbölyűbbről.

Tavaly tavasszal az akkori fotósunk szüleivel tett egy kirándulást Angliában,s hozott egy egész doboz Bendicks Bittermintet. Senki nem mert hozzányúlni, majd, miután kibontottuk, alig győztem magam elöl is elmenekíteni egy darabkát. Idén ugyanez a fotós ugyanazokkal a szüleivel tett egy hasonló időre tervezett kirándulást ugyanúgy Angliában – talán mert azóta munkahelyet váltott, nem hozott újabb doboz csokit, ellenben a kedvese névnapját úgy ünnepeltük kollegiális szinten, hogy ebből a csokiból is hozott (ugyanonnan).

Fogalmam sincs, mennyibe kerül, fogalmam sincs, lehet-e kapni itthon, de egy biztos: aki szereti a mentás csokit, az feltétlenül próbálja ki.

Először is: valami gyönyörű. Fehér a doboz alapja, rajta a legszebb sötétzöld tinta. Belül 11 tökéletesen kerek, sötét, smaragdzöld alufóliába csomagolt tallér, a bordázott fólián pedig arannyal olvasható a gyártó neve. Ha kibontjuk nagyon jó minőségű éjfekete étcsokit találunk, s ha beleharapunk, vagy óvatosan széttörjük, fehér színű tölteléket láthatunk, aminek nem csak hogy az illata mentás, de az íze is. Brutális. Nem olyan durva, mint egy Fisherman's friend cukorka, amiben szintén borsmenta olaj van, de közel áll hozzá. A töltelék azért is impozáns, mert a többi csokitól eltérően a borsmentaolajos krém fél centis. Bizony! Nem hiába áll a címkén, hogy a „műértők kedvence”. A fáma szerint egyébként a csokigyár alapítói Benson és Dickson közül előbbi sógornője, Lucia találta ki ezt a csokit, miközben azon mesterkedett, hogyan lehetne az általa oly nagyra becsült borsmentaolajat a legnagyobb mennyiségben a csokiba csempészni anélkül, hogy nagyon keserű lenne.

A legnagyobb hiba, amit elkövethetünk, az, ha hagyjuk kiszáradni ezt a csokit: a borsmentaolajos krém cukortartalma kikristályosodik, a töltelék nagyon kemény lesz – bár szerintem még így is megéri szétrágcsálni. Mert igen, a tavalyiból is hagytam egy darabkányit csak azért, hogy írhassak róla. „A zöldnek ezek a csodálatos tulajdonságai arra engednek következtetni, hogy ez a szín valamilyen titkot rejt magában, hogy a dolgoknak és a végzetnek valami mély, okkult tudását szimbolizálja.” - írják erről a színről. És különben hogy is maradhatott volna ennyi ideig meg nálam elpusztíthatatlanul?

Bendicks Bittermints