A nosztalgia unalmas. Áporodott és porlepte. Talán csak akkor ér valamit, ha az ember a küzdelmei igazolásául sokkal rosszabb (és nem túlontúl eltúlzott) akkori helyzettel tudja összevetni a mostani sorsát.
De oké, csábuljunk el egy kockányira, és próbáljunk valami szebbre és nyugodtabbra visszapillantani, ahol semmi felelősség, és semmi elvárás nem volt, csak kacaj és szuvas tejfogak. Mondjunk, együnk egy Kajla csokit.
Ezer Zotterbe lefogadnám, hogy nincs olyan, aki ne nagyobb táblára emlékezne, pedig nem a tábla volt nagyobb, hanem mi voltunk kisebbek. Ugyan nem ez volt a kedvenc anno (hanem mindegyik más), de persze ettem Kajlát is ezerrel. És ugyanolyan az illata: nem citrom és nem rum, hanem valami furcsa Kajla-szag. Olvasztom kicsit, és ízre is pont ilyenre emlékszem. Olyan kis... kajla. Picit mű, picit csoki, picit nem csoki – nekem legalábbis ilyen érzés.
És lefogadom azt is, hogy minden szülő, aki a saját nosztalgiája miatt ezt nyeleti le a gyerekével, értetlenséget kap.
Azt hiszem, inkább a mára kéne koncentrálni. Vagy a holnapra. Vagy a kettőre együtt.
Hagyjuk a múltat.
Kajla csoki
150 Ft volt a CBA-ban
Kívülről – a botrányosan alacsony műanyag tálkán és a zárócelofánon is túl – olyan, mintha egy csokipuding tetejét szemlélnénk. Komolyan, azok a kis pici körök is látszanak a tetején, amik a kihűlt pudingok „bőrén” lenni szoktak. Az állaga a puding és a krém között van félúton, az illata szerintem olyan, mint egy készen vásárolható csokis tejnek. Az ízéből hiányzik az a brutális édesség, ami miatt nekem nem mindig jönnek be a Milkás csokik, de megvan benne az a csokoládé-íz, amit egy tejcsokitól elvárok. A csomagolás szerint 20% tejcsoki van a krémsajtban, amivel kb azt érték el, hogy egy tejcsokis tejszínkrémnek érezni. Egy finom tejszínkrémnek.
Ár-érték arányban szerintem messze alulteljesít: egy krémsajt árából már bőven lehet venni egy minőségi csokit, kettőből meg pláne.
Kaptam ugyanis egy egész elvihető kávénak álcázott csokis pekándiót, mert most ott ez a sláger. Az elvihető kávéknak nagy divatja van Londonban (még a legújabb 
Ami szimpatikus volt, az az, hogy azt kaptam, amit vártam: picit ormótlan zsíros-krémes pekándiót, minőségi tejcsokiba forgatva, enyhén csillogóan a 
A másik madárlátta édesség egy bonbonkollekció volt, amiben minden falat mini cupcake volt. (A cupcake olyasmi, mint a muffin, csak díszesebben és/vagy töltve van.) Ebben az volt a döbbenetes, hogy minden minisütinek megvolt a maga vékony csokikosara, kb mintha a cakkos muffinpapírt képzelnénk el csokiból, azon belül volt egy krém, és rajta (mint a cupcake-ek tetején) különálló „habként” a díszítés.
Újabb sztereotípia dőlt meg: a 3000 Ft-ból, amit a teljes bevásárlásra adtam, egy kazal újságot kaptam, plusz a két csokit. Állítólag London tényleg nem jelentősen drágább, mint bármelyik magyar nagyváros (!!!) - persze, ez még az olimpia előtt volt pár héttel, azóta nem tudom, mi lehet.
Ennek olyan íze van, mint egy nem túl édes kiszáradt kakaós keksznek, és az is: egy pici, kerek szikkadt kakaóskeksz-csík a csoki közepén.
Ez egy nagyon édes csoki, a tejcsoki is, és a tejszínes krém is émelyítően édes, egyedül a cseresznye dobja fel, aminek szerintem pont olyan íze van, mint a „két komponensű” joghurtok cseresznyezseléjének – van egy kis műíze, és nagyon koncentrált. Van egy hasonló édességrecept, aminek szerintem szintén hasonló íze van: mint mikor a vaníliás pudingport kis adagnyi cseresznyeszörppel felöntve főzzük meg. Az a szép ebben a csokiban, hogy a krém nyúlik, és ettől az embernek olyan furcsa érzése támad, mintha valami plazmával pepecselne, az állaga valahol a krém és a folyós karamell között van.