A nosztalgia unalmas. Áporodott és porlepte. Talán csak akkor ér valamit, ha az ember a küzdelmei igazolásául sokkal rosszabb (és nem túlontúl eltúlzott) akkori helyzettel tudja összevetni a mostani sorsát.

De oké, csábuljunk el egy kockányira, és próbáljunk valami szebbre és nyugodtabbra visszapillantani, ahol semmi felelősség, és semmi elvárás nem volt, csak kacaj és szuvas tejfogak. Mondjunk, együnk egy Kajla csokit.

Ezer Zotterbe lefogadnám, hogy nincs olyan, aki ne nagyobb táblára emlékezne, pedig nem a tábla volt nagyobb, hanem mi voltunk kisebbek. Ugyan nem ez volt a kedvenc anno (hanem mindegyik más), de persze ettem Kajlát is ezerrel. És ugyanolyan az illata: nem citrom és nem rum, hanem valami furcsa Kajla-szag. Olvasztom kicsit, és ízre is pont ilyenre emlékszem. Olyan kis... kajla. Picit mű, picit csoki, picit nem csoki – nekem legalábbis ilyen érzés.

És lefogadom azt is, hogy minden szülő, aki a saját nosztalgiája miatt ezt nyeleti le a gyerekével, értetlenséget kap.

Azt hiszem, inkább a mára kéne koncentrálni. Vagy a holnapra. Vagy a kettőre együtt.

Hagyjuk a múltat.

Kajla csoki

150 Ft volt a CBA-ban