Eddig nem tudtam, hogy a Ramazzotti egy olasz keserű likőr, amit egyebek köz szurokfűből, keserű narancsból, rebarbarából és mivel a recept titkos, ki tudja, még mikből főznek. Ausano Ramazzotti kotyvasztotta először 1815-ben, és semmi nyomát nem találtam annak, hogy Eros Ramazzottinak bármi köze lenne az amúgy csak „Ramazzotti ház”-ként emlegetett szeszgyárosokhoz.
Valószínűleg Ritterékhez sincs semmi köze egyiküknek sem, bár ők majdnem száz évvel később kezdtek csak csokit gyártani, pontosabban 1912-ben. A Ritter házaspár eredeti nagy ötlete a négyszögletes forma, amit főleg azért találtak ki, hogy a korabeli zsebekbe könnyen be tudják csúsztatni ezt a csokit. Ó, boldog idők, ó, békebeli nagy zsebek! Persze most már van kisebb kiszerelésben is csokijuk, ugyanúgy kockaformában.
Elvileg tudtam, de gyakorlatban csak most láttam, hogy ezt a csokoládét a legegyszerűbb úgy kinyitni, hogy az ember fogja, és egyszerűen még a csomagoláson belül kettétöri a csokit, ami aztán úgy reped szét, hogy ki is csomagolja magát. (Kábé, mint ahogy a tektonikus lemezek „megnyitnak” egy vulkánt, vagy inkább kettényitják a földet.) Ezt Csabi mutatta meg nekem, és sikerült is, egyrészt annak ellenére, hogy totál szét volt olvadva a csoki, másrészt annak ellenére, hogy néhány percre és véletlenül futottunk össze. Igaz, az idő mennyisége esetünkben arányos a csokikockák méretével: ami egészen pontosan 2 cm X 2 cm. Egy minikiadásban összesen 4 kocka van, tehát a csoki maga 4 cm X 4 cm-es lapos négyzet. Igazságosan elosztottuk (Csabinak egy, Viktornak egy, nekem kettő) és elmajszoltuk.
Ha már akkor tudtam volna, hogy mi az a Ramazotti, csalódtam volna, merthogy egy icipici kesernyés utóíz nem sok, de még annyi sincs benne. Picit érezni a narancsot, de az is inkább csak mellékíz, egy picit érzeni az alkoholt, ami kifejezetten jót tesz neki, de ami igazán jellegzetesen érezhető, az a trüffel, a tejszínes-csokis krém, amihez a likőrt keverték.
Nyilván nagyobb kiszerelésben több a likőr is, hiszen a miniRitter összetevői szerint a 4 kockára 4% likőr jutott, ami bajosan nevezhető akár egy gyűszűnyinek is. Az egy kis csokikockába kevert 1% gyomorkeserű nem csoda, hogy alig hagy nyomot.
S ha már fűszerekből készült likőr, akkor csak annyit: e csoki ára bizony borsos, de aki mindenképpen magáénak akarja tudni a Ritter-gyár 2009 tavaszi speciális kollekciójának legelegánsabb, világoskék-piros csomagolású darabját, hát az kérem, nyelje le.
Ritter sport mini
Ramazzotti
120 Ft a Csoki Corsóban
És ha már klón: íme, egy Snickers-utánzat a sok közül. Védelmére szóljon, hogy már a barnás csomagoláson látszik, hogy mire hajaz (a melyik volt előbb kérdést most nem vesézném arra való tekintettel, hogy a Snickers jóval közismertebb, arrrgh). A belbecs ugyanolyan, mint a képen: krém, rajta karamell, benne földimogyesz. Szerény megérzésem szerint vagy a karamell kevesebb benne, mint a Snickersben, vagy a mogyoró több, de egy biztos: jóval földimogyorósabbnak tűnik nekem ez a csoki, mint az eredeti változat. Az a tipikus mogyeszes utóíz is tovább tart, és nem volt annyira ragacsos ahhoz, hogy attól kelljen tartanom, hogy beleragad a fogamba. (Egyébként lehet, hogy pervezió, de én azt néha szeretem.) Maga a földimogyoró egyébként remek
Nos, rám tört. A csomagolásban egyetlen kávészem van (ahogy sejtettem). A csokibevontatot ha képzeletben összegyúrom, kb. ugyanakkora lenne, mint maga a kávészem, így nem nyomja el a kesernyés ízt a csoki, inkább csak kiegészíti. A vastagabb bevonatúakat jó olvadni hagyni, a „kicsi, de erős” változatoknál viszont – amilyen ez is – szerintem egyből, csokistól szét kell harapni, mert így tud a két íz egyszerre érvényesülni. A McCafés csokibevonat nem rossz, szerintem jól eltalálták a kávé-csoki arányt, s bár a kávészem elrágcsálása persze nem ér fel egy csésze klassz kávéval, de útközben megteszi.