Mint a kettes busz. Merthogy a busz belsejében mindenféle alakkal össze lehet futni, és a lehető legkülönfélébb történeteket lehet meghallgatni: tinik „talijait", megtért romák, szektások és biztosítási ügynökök térítő szövegét, verekedések és szerelmek történetét, bevásárlólistákat. A hét napjaiból legalább tízszer van ebben részem, naponta 2X45 percben. Sokszor gyűlölöm, de elsősorban az időtényező és a sokféle szag kellemetlenebbik része miatt (ha volt már, hogy meg tudtad mondani, hogy a melletted ülő fokhagymás pirítóst reggelizett, talán érted, mire gondolok). De a sokféle történet és sokféle ember miatt megéri a kettessel buszozni: sokszor egész nap megy ki a fejemből a kihallgatott telefonbeszélgetés vagy azok a szófordulatok, amiket hallottam. Rá is lehet erre szokni, bár azt hiszem, ha csak „sztorikra" vadásznék, unalmas buszútjaim lennének. Olyanok is vannak, akiket – bár nem ismerek – megjegyzem az arcukat vagy azt, amikről beszéltek. Ilyenkor van, hogy ismerősökként kezelem őket, azok meg lehidalnak (jobb esetben lehidalnának), ha megtudják, miket tudok róluk (igen, a viccet is ismerem, amit egész héten mesélt a haverjainak).

És maradjunk a változatos összeférhetetlenség által alkotott harmóniánál. Merthogy a Milka Water éppen ilyen. Igazi görögdinnyeíz, ami azért szuper, mert általában amire az van írva, hogy görög, az is sárgadinnyés, mintha a szirupok és ízesítők gyártói nem tudnák a különbséget. Az igazán jó sárgadinnyés ízt is nehéz eltalálni (egyszer egy iráni rágógyártónak sikerült, de mikor bekerült az európai piacra, egy éven belül már csak csempészni lehetett a termékét, aztán végleg eltűnt – ha valaki talál pink csomagolású „watermelon" feliratú, görögdinnyeszínű és sárgadinnye ízű rágót, az nagyon szépen kérem, juttasson el nekem belőle párat!). A görögdinnye ízét viszont talán még nehezebb létrehozni, főleg, mert legtöbbünk íz-emlékezetében ez a nyári hűsítővel párosul, magköpködéssel és sercegő, áttetsző piros gyümölcshússal. Nekem mindezt a papa harkányi nyaralójának kútja tetézi, amiben a szüleim egykor rummal beinjekciózott görögdinnyét hűtöttek. Bizony, nehéz a múlttól elszakadni, és az ember joggal szkeptikus. De ezzel a csokival kapcsolatban nem kell! Ez TÉNYLEG görögdinnyés. Pont az az íz. Mégis, hogy az élmény legalább olyan egyedi és emlékezetes legyen, mint a lékelés a piacon, a krém robbanó cukorkával van tele. ami jóval azután is pattog, hogy a krém és a csoki már elolvadt.

A csoki pedig Milka tej, pont olyan vékonyan, hogy összetartsa ezt a nem megszokott egyveleget.

Görögdinnye, robbanócukorka és csokoládé.

Buszjegy, térítés, bájcsevely.

Esernyő, varrógép, boncasztal.

Csodás!

Milka Water

Milk Cream&Watermelon with Popping Candies

Alpesi tejcsokoládé görögdinnyeízű tejkrémmel, robbanócukorkával és görögdinnye alapú gyümölcskészítménnyel

„Megpróbálom a doktorimat megírni egy új technika felhasználásával, és erre kis zöld emberkék épp az én antennámat és frekvenciámat választják arra, hogy jeleket küldjenek a földieknek.”- mondta Jocelyn Bell, és halvány lila csillagköde sem volt arról, hogy éppen a pulzárok felfedezésében működik közre. Kezdetben feletteseinek sem volt ötlete, mik ezek a rádióhullámok és mire engednek következtetni. Ők később fizikai Nobel-díjat kaptak a rádiócsillagászatban végzett úttörő kutatásaikért”, „a megfigyelésekért és a találmányaiért”,„a pulzárok felfedezésében játszott meghatározó szerepéért”. Végül Jocelyn Bell is megkapta a maga áhított doktoriját.

És ugyanígy kellene fejet hajtanunk az előtt az ismeretlen előtt, aki a csokoládét az aszalt paradicsommal és a sóval keverte.

Igen.

Egy csokoládé, ami teljesen felülírja azt, amit a csokoládéról eddig gondolhattunk. Természetesen étcsokoládéról van szó, 77%-os kakaótartalommal, ami kellően keserű ízt ad ahhoz, hogy a sós ne okozzon meglepetést: a vékony fekete masszában ugyanis apró, piros aszaltparadicsom-cafatok és igazi, fénylő sókristályok találhatók.

Mióta Nóri behozta a szerkibe ezt a veszélyes terméket, kísérletezni kezdtem, mert kíváncsi voltam, ki mire gondol, hogy fogadja ezt az... izé... csokit. Volt, aki a szerkiben kóstolta, ízleltek barátok és ismerősök, de volt, hogy ismeretleneket szólítottam le, ingyenes előadásokon, buszmegállókban és a sorban is a bevásárlóközpontban, a „Van kedve felfedezni egy új univerzumot?” kérdéssel.

Lassan és nagyon, nagyon apró falatokban adagoltam beléjük ezt a csokit. Az élmények – azokéin túl, akik megriadtak tőlem vagy a csokikockától – a rettenetestől az érdekesen át a fantasztikusig terjedtek.

Merthogy ez egy olyan fantasztikus élmény, aminek élvezetéhez azt hiszem, teljesen el kell tudni vonatkoztatni mindattól, amit eddig a csokoládéval kapcsolatban valaha gondoltunk. Mert nem édes. Nem keserű. Nem(csak) sós.

És szerintem tanítani kéne. Az élmény alapján ugyanis talán könnyebb lenne a világban található dolgok és lények létét elfogadni, s innen már csak egy lépés megismerni. Például ahhoz, hogy befogadjuk egy nép vagy népcsoport zenéjét, függesszünk fel mindent, amit eddig az adott népcsoportról gondoltunk vagy tudtunk. Egyszerűen csak adjuk át magunkat az élménynek. És máris...

Isten hozott egy barátságosabb univerzumban!

Hachez Cocoa d'Arriba

aszalt-paradicsomos-sós étcsokoládé
100 g

Merthogy éppen eperföldeken vágok át – búgja Lennon és McCartney. És igazuk is van, mert ha kinyitjuk a szemünket, nem biztos, hogy nem félreértés minden, amit látunk. Nagyon nehéz megítélni valamit pusztán a látszat alapján, főleg, ha olyan szépen ki lehet kozmetikázni a fehérre lúgozott, idealizált valóságot. Talán ezért tetszett meg az az egész oldalas reklám, amit a mostani Elle-ben láttam, és teszteltettem is mindenkivel itt a szerkiben: egy csodaszép lány, ragyogóan fehér bőrrel, csillogó szemekkel, tulipánszirmokba burkolva pillant ki az Olvasóra a magazinoldalról, egy internetes parfümériát hirdetve. Szép-szép, de ha ránézel, azonnal szembeötlik, hogy a modell egyik ujján egy viseltes sebtapasz van. De hadd szögezzem le rögtön: nem éktelenkedik. Éppenséggel azt bizonyítja, hogy a hölgy szuperlatívusos kitalált valósága mellett, helyett, a körme mögött igazi valóság, hús-vér ember van.

És pont ez a varázsa annak a csokinak is, amit Takács Timi hozott, egyenesen Prágából. A csokoládéból és a tejes eperkrémből kiindulva az ember szinte bármelyik csokival összetéveszthetné ezt a remeket. Csakhogy a fifikás csehek kentek a tejes krém tetejére egy kis epres trutyit is, ami csak, ha nagyon jóindulatú vagyok, emlékeztet lekvárra. És ez a trutyi édeskés, nagyon epres, és nagyon ragacsos. Mintha a szépen kidolgozott ízélményt ezzel egy csipetnyit megbolondították volna, s hiszem, hogy van vagy lehet ennek igazi eper alakja. Ahogy az igazi eprek sem mindig szépek. Sőt. A legédesebbeket – bár asszem, azokat szamócának hívják hivatalosan – a TTK és BTK területén, a D épület előtt lehet lelegelni a pázsitról. És ezek picik és rondák, mégis olyan az ízük a szupermarketekben most is kapható felfújt szépséges eperszemekéhez képest, mintha egy anyahajót hasonlítanánk egy dzsunkához.

Azt hiszem, hogy mind a 14%-nyi epervelőt ebbe a trutymós izébe keverték. Mert néha elég csokimajszoláskor becsuknunk a szemünket (vigyázva, hogy ne kenjük össze a billentyűzetet, legalábbis ne nagyon), hogy egészen más színben lássuk a dolgokat. Vagy elég felemelnünk a fejünket és úgy menni végig a városon, ahogy a csehek már elfelejtették, s ahogy Timi nem.

Figaro

Jahody & krém

Tejcsokoládé eper ízű tejes és epres töltelékkel

„Az embereket nem hívják Ausztráliának, ugye, se Ugandának, se Ingusföldnek, se Perunak.” – és jó szívvel a csokoládékat sem, tenném hozzá a magam részéről Salman Rushdie eszmefuttatásához. Főleg, ha egy csokoládét úgy neveznek: Montenegró. 

A hosszú történelme dacára mindössze két éve önálló állam függetlenségének és függetlenedési kísérleteinek hátterébe most inkább nem gondolnék bele – maximum abba, milyen párhuzamokat lehetne vonni a sok, néha nem komplementer színt eggyé olvasztó utópisztikus Jugoszlávia fájdalmas felbomlása és annak családi élete közt, akitől ezt a fekete csomagolású csokoládészeletet ajándékba kaptam. 

A csokikocka kicsi, mint az ország, amiről elnevezték – bár ilyen alapon lehetne a piacon „Uránváros” vagy akár „uránvárosi piac” nevű desszertkocka is –, alig 4 cmX 2,5 cm. A vékony tejcsokoládé réteg alatt brutális csokikrém van, mégpedig jó sok apró mogyorós nugát darabkával. Az irodámban Anda Zsófival majszoltuk a csokit, ügyesen szétvagdosva, hogy Csoszának is maradjon egy kis kockányi fotóznivaló, egészen meglepődtünk mindketten, hogy vajon miért van az, hogy ennek az édes-csokis-mogyorós desszertnek a közepén egy brutálisan egyszerű ostyalap lapul. 

Aztán persze arra jutottunk, hogy kell az az ostyalap, mert valószínűleg túl krémes lenne egymagában ennyi csoki. Még akkor is brutális, ha darabkákban esszük, bár őszintén szólva elgondolkoztam azon, hogy ez a desszertkocka vajon beleférne-e egy darabban a legendásan pici számba (bizony, erről egyszer majdnem orvosi igazolást is kaptam!). Szerintem egyébként beférne.

Node. Az ostyalap mindkét oldala nagyon vastagon van bevonva a krémmel, ami csodás. A nugát kellemesen ropogós, kellemesen sok, és pont annyira édes az egész, mint amilyen édességet egy nehéz nap után elvárhat az ember lánya. Ami a bevonatot illeti: hát, meg sem éreztük. 

Vajon mi köze van a csokinak Montenegróhoz?

Vajon sok ott a mogyoró(snugát)?

Vagy az ostyába kellene valamiféle háttérinfót belelátni? 

Rushdie India névre hallgató hősnőjével szólva: „Nevada Smith, Indiana Jones, Tennessee Williams, Tennessee Ernie Ford: a lány gondolatban átkokat szórt rájuk, és mindegyiknek felmutatta a középső ujját.”

Kicsi – szerinted nem? Olyan nagyon pici, régebben mintha nagyobb lett volna. – jegyzi meg Buba, miközben a tesco előtti buszmegállóban várjuk a szatyrainkat letéve a buszt. És igen, tényleg, valahogy olyan picinek és könnyűnek tűnik a doboz. Úgy emlékszem, mikor kisebb voltam, hát bizony kilógott a Télapótól kapott Toblerone csoki vége a nagy piros csizmám szárából is. Állunk, csámcsogunk: előbb a fehér háromszögeket csócsáljuk, aztán a tejcsokisakat. Közben lessük a buszt és halkan cuppogunk.

A fehérről rögtön megállapítjuk, hogy kifejezetten tejpor íze van. Háromszögről háromszögre egyre biztosabbak vagyunk ebben. A kakaó ennek fényében igen megnyugtató a másik csokiban, de annyira azért nem, hogy elfeledtesse a másik porízét. És mintha valahogy olyan keményebb is lett volna, nem annyira krémes, mint ez itt –elemzem tovább a csokikat. A Toblerone egyik legnagyobb előnye, hogy vannak benne apró, mézbe forgatott mandulaforgácsok, amik ropogóssá és különlegessé teszik. Óvatosan, hogy nehogy a fogam közé menjen, leszopogatom ezekről az apró finomságokról a csokit, csak, hogy érezzem, miből is áll valójában. Mintha ez sem így lett volna korábban – vagyis nem emlékszem, mikor ettem úgy Tobleronét, hogy szánt szándékkal leolvasztom a nugát-darabkákról a csokit. Talán soha. Arra emlékszem, hogy haraptuk, sőt, ropogtattuk az unokatesóimmal karácsony idején. És szerintem ez egyszerűen snassz vegyes virágméz, szerinted is? – kérdezem Bubát, miközben óvatosan ízlelgetem a szemfogamra ragadt manduladarabkát. Aha. Régen szerintem egészen más volt! – jelenti ki Buba. Hát biztosan messze van attól, amit Jean és Theodor Tobler az 1900-es évek legelején megálmodott. Vagy mégis az emlékeink tévednek? Vagy étcsokisat kaptunk ajándékba annak idején és mindez már elég régen volt ahhoz, hogy ne emlékezzünk kristálytisztán? A kifejezetten tejpor ízűt bojkottálni kezdjük, és a tejcsokisat daraboljuk, lassan, elmélázva, közben elmegy egy 43… nem, 21-es, aztán egy 43-as…. Nem, egy 60-as, de most egy 43-as…. De nem, ez meg egy 2-es. Aztán begördül egy 43-as, mögötte pedig egy 31-es jön. Búcsúzunk, felszállunk, és hazafelé azon gondolkodom, minden esetben jó-e, ha valami az embert a gyerekkorára emlékezteti. Mert az elröppent és vissza nem hozható korszak édességét már soha, semmilyen csokoládé nem hozhatja vissza, még akkor sem, ha emlékszem minden egyes cukorkára, amit ötéves koromban pakolt a Télapó a csizmámba. Hazaérve már kifejezetten szánalmasnak és kifejezetten öregesnek tűnt, hogy mindezen egy Toblerone miatt tűnődöm, s mindez legalább olyan fájdalmas, felkavaró, mint a nagy szépirodalmi művekben a madeline vagy az eperlekvár. Olyasmi, amit mikor először olvastam, biztosan tudtam, hogy csak olyanok írhatnak/érezhetnek így, akik öregek – vagy mint a két említett édesség-emlék szerzői: halottak. Úgyhogy ki is csoszogtam a fürdőszobába, alaposan fogat mostam, aztán bezuttyintottam egy jó nagy pohár vízbe a fogsorom.

Toblerone