Én, a pap, Én, a varázslatok ura, keresem a zöld fájdalmat, keresem a vad fájdalmat.- így fohászkodtak az azték harcosok. A zöld szín a megnyugvás, a tenger, a próféta színe, mint Csontvárynál, a smaragdé és a sárkányoké, az afgán kislány és természetesen a szörnyeteg szeméé. Ha csokoládéborításon látjuk, akkor legtöbbször a mentához társul, amiből egyébként van fekete, fehér, vörös és természetesen zöld fajta. (Oké, marokkói is.)

A konyhában a legtöbbször a „peppermint”, azaz a borsmenta használatos. Igen ám, de a teákon kívül mihez? Nehéz ügy, s ha olyan keleti eredetű dologról esik szó, mint a menta, a tea vagy az alternatív felhasználási/elkészítési módok, hát ugyan melyik konyha művelőinek juthatott eszébe kikísérletezni a legszuperebb, egyben legmentásabb ételt, ha nem a mindenhonnan minden jóságot magába olvasztó angolnak? A legzseniálisabb alkotásuk pedig kétségkívül a mentás csoki.

Ugyan 8 elmúlt, mikor e posztot írom, mégsem az apró kis csokilapkák között megbújó mentáról írok most.
Valami vadabbról.
Valami nagyobbról.
És gömbölyűbbről.

Tavaly tavasszal az akkori fotósunk szüleivel tett egy kirándulást Angliában,s hozott egy egész doboz Bendicks Bittermintet. Senki nem mert hozzányúlni, majd, miután kibontottuk, alig győztem magam elöl is elmenekíteni egy darabkát. Idén ugyanez a fotós ugyanazokkal a szüleivel tett egy hasonló időre tervezett kirándulást ugyanúgy Angliában – talán mert azóta munkahelyet váltott, nem hozott újabb doboz csokit, ellenben a kedvese névnapját úgy ünnepeltük kollegiális szinten, hogy ebből a csokiból is hozott (ugyanonnan).

Fogalmam sincs, mennyibe kerül, fogalmam sincs, lehet-e kapni itthon, de egy biztos: aki szereti a mentás csokit, az feltétlenül próbálja ki.

Először is: valami gyönyörű. Fehér a doboz alapja, rajta a legszebb sötétzöld tinta. Belül 11 tökéletesen kerek, sötét, smaragdzöld alufóliába csomagolt tallér, a bordázott fólián pedig arannyal olvasható a gyártó neve. Ha kibontjuk nagyon jó minőségű éjfekete étcsokit találunk, s ha beleharapunk, vagy óvatosan széttörjük, fehér színű tölteléket láthatunk, aminek nem csak hogy az illata mentás, de az íze is. Brutális. Nem olyan durva, mint egy Fisherman's friend cukorka, amiben szintén borsmenta olaj van, de közel áll hozzá. A töltelék azért is impozáns, mert a többi csokitól eltérően a borsmentaolajos krém fél centis. Bizony! Nem hiába áll a címkén, hogy a „műértők kedvence”. A fáma szerint egyébként a csokigyár alapítói Benson és Dickson közül előbbi sógornője, Lucia találta ki ezt a csokit, miközben azon mesterkedett, hogyan lehetne az általa oly nagyra becsült borsmentaolajat a legnagyobb mennyiségben a csokiba csempészni anélkül, hogy nagyon keserű lenne.

A legnagyobb hiba, amit elkövethetünk, az, ha hagyjuk kiszáradni ezt a csokit: a borsmentaolajos krém cukortartalma kikristályosodik, a töltelék nagyon kemény lesz – bár szerintem még így is megéri szétrágcsálni. Mert igen, a tavalyiból is hagytam egy darabkányit csak azért, hogy írhassak róla. „A zöldnek ezek a csodálatos tulajdonságai arra engednek következtetni, hogy ez a szín valamilyen titkot rejt magában, hogy a dolgoknak és a végzetnek valami mély, okkult tudását szimbolizálja.” - írják erről a színről. És különben hogy is maradhatott volna ennyi ideig meg nálam elpusztíthatatlanul?

Bendicks Bittermints

„Makes you strong as a lion” - és hogy fokozzam a képzavart, mindezt az Autós szelet kapcsán írom, ugyanis az autóknak éppannyi köze van a kókuszhoz, mint az oroszlánnak. Hogy a kavarást tovább fokozzam, íme, egy kis zene, a Coconut woman, mégpedig flamenco stílusban.

Emlékeztek még a Forma 1-es autós szeletre, ami ugyanolyan volt (elvileg), mint a most kapható? Mondjuk, én persze kókuszosabbra emlékszem, és mintha a csoki is étcsoki lett volna – de erre már nem mernék megesküdni. Találtam egy lenyűgöző weboldalt, ahol retro csokikat vonultat fel egy szuperblogger, de erre nézve az ő posztja sem szolgált infóval – az viszont kiderült, hogy akkoriban azért volt a csomagoláson megjelenő Forma 1-es autón a 35-ös szám, mert annyi gramm volt a csokoládészelet.

Hát... Most nem annyi. Pontosan 25 grammos, az autónak pedig már nyoma sincs. Vékony tejcsokimázzal van bevonva, a töltelékkrém pedig nem tűnik homogénnek, látszanak benne az apró kis kókuszmorzsák. De álljunk is meg egy szóra! Kell, hogy a kókusznak és a cukornak legyen egy optimális keverési aránya! Egy olyan, amitől éppen eléggé édes (és nem túlédes) és éppen eléggé kókuszos a keverék. Ha az arányokat egy másik közkedvelt csokival, pl. a Bounty-val hasonlítjuk össze, kiderül, hogy az Autósban a kókusz 11%, a Bountyban pedig 21%. A csoki pedig az Autósban 20%, a Bountyban pedig 36 – de mindkettőnél csak a bevonat az, amit ez érint.

Szóval az Autós csoki az édesebb és kevésbé kókuszosabb kategóriába sorolható szerintem. Ezért is úgy legjobb, ha hagyjuk elolvadni a csokit, meg az édes növényi zsírt, és a nyelvünkön visszamarad az összes kókuszreszelék. Elég furcsa, hogy van egy autós szeletünk, a csomagolásán nincs autó, benne nincs is olyan sok kókusz, és a furcsaságai ellenére nem akarok rosszat írni róla. Talán, mert volt szerencsém (részben ilyen) csokin felnőni. Igazi retro csoki. Ilyen formában mégsem jósolok nagy jövőt neki – a protézis alá becsusszanó kókuszreszeléket ugyanis nem képzelem túl pozitív élménynek, a fiatalabbak pedig nem emlékezhetnek arra, mitől autós az autós szelet. Kivéve... ha múzeumot nyitnánk a retro édességeknek, természetesen kóstolással egybekötve.

Autós szelet

25 g

55 Forint a Sparban

Chokito. Ronda és finom.

És kinek ne jutna erről eszébe a bőrdzsekis motoros, aki balettre jár? A legendás csoki legendás reklámfilmjeiből is már csak kettő darabot találtunk a neten: a keresztapásat és a henteseset. Hiába volt hát a lenyűgöző filozófia, amit a politikusoknak, a buszsofőröknek, az osztályfőnököknek, a személyzetiseknek, a piréz-elleneseknek és valójában valljuk be: mindenkinek minden áldott nap eszébe kellene juttatni?!

És hiába szerettem én a Chokitót olyan nagyon?

A testvérem rá is kérdezett a Nestlénél, hogy hova tűnt ez a csoki, a lakonikus választ idézem: „Köszönjük, hogy levelével megkeresett bennünket. A NESTLÉ CHOKITO termék forgalmazását a Nestlé piaci okokból megszűntette. Igazán sajnáljuk, hogy nem tudunk Önnek segíteni. Szeretnénk figyelmébe ajánlani a LION szeletet, mely részben hasonlít a CHOKITO szeletre. Mégegyszer köszönjük levelét. Amennyiben további információra van szüksége, kérem, forduljon hozzánk ismét bizalommal a megadott elérhetőségeken, mindig szívesen segítünk.
Üdvözlettel:
N.N.
Nestlé Fogyasztói Szolgálat
Tel.: 06-40-214-200
E-mail: info@hu.nestle.com”

Hát, ennyi. Nem ettünk eleget.

Pedig ez csak elsőre tűnik ám így. Mert lássuk a „részben hasonlító” Liont. Ha elsőre ítélünk (de mi ugye nem tesszük), valóban hasonlónak hihetnénk a két szeletet. Ha jobban szemügyre vesszük, látható, hogy a csokival borított „pikkelyei” a Lion csokinak jóval kisebbek, és simán letörhetők: nem rizsszemek ugyanis, hanem müzlidarabkák (pontosabban: vékonyka rizspelyhek, egész szemnyi puffasztott rizsszemek helyett). Ha pedig beleharapunk... mert széttörni nehezen lehet, mert ragad belül... szóval belül valamiféle ostyalapok vannak, amik között vékony karamell található (az állaga valóban ragacsos, ahogy Őröltbors írta), egy helyre kis oszlopba rendezve. Mindezt leöntik vastagon csokival, megszórják a müzlidarabkákkal és újra leöntik csokival.

Na, hol van ez ahhoz képest, amikor egy hatalmas, vastag karamellt vastagon beborít a csoki és a puffasztott rizsszemek?! Tudom, hogy hivatalosan „ronda”, de a Chokito olyan... szép (!) volt, amikor beleharaptam – a fehér puffasztott rizsszemek tökéletes félkört alkottak a karamell körül és a csoki klasszul összetartotta az egészet – mintha egy idegen kisbolygó szerkezetét vizsgálta volna az ember. És volt belőle kókuszos változat, és fehér is...

Ausztráliában egyébként állítólag létezik Chokito, még a csomagolása is hasonlít ahhoz a csokihoz, amit itthon ismerhetünk, de belülről más lehet, mert – legalábbis a chocablog szerzője szerint – tejporra emlékeztető íze van. Igaz, azt is említi, hogy ez a csoki náluk nem túl népszerű.

Szerintem a „magyar Chokito” isteni volt. Nekem hiányzik. De hogy ne ítéljek elsőre: lehet, hogy ennek az isteni csokinak az emléke miatt hiszem olyannak a Liont helyette, mintha egy négyéves amerikai kiskölyök müzlistálkájának aljáról összekanalazott maradékot csokizták volna össze. Valószínű, hogy jobbnak tartanám, ha nem tudnám mi helyett van...

Lion szelet

43 g

97 Ft a Tescoban

Ha reggel van, és a nap kegyetlen sugarai (meg a meló) nem hagynak nyugodni, olyan vagyok, mint egy kis vámpír: hunyorgok, keresem a meleg, de árnyékos helyeket, és úgy érzem, mintha friss vérre lenne szükségem ahhoz, hogy végre mozogni kezdjek. Minden erő kiszökik a tagjaimból, lassan (de soká) élek, érzem, és ilyenkor kifejezetten üdvös, ha idegesítenek, vagy bármi olyasmi kerül a szervezetembe, ami felforralja a vérem. Szelídebb változatban persze elég egy kávé ahhoz, hogy a magassal ellentétben nem betegségként, hanem tünetként számon tartott extrémen alacsony vérnyomásom kicsit emelkedjen.

Hogy ehhez ne kelljen a MOL-kúthoz elzarándokolnom (a melóhelyem környékén csak ott isteni a kávé, leginkább, ha egy Krisztián nevű töltőállomás-kezelő készíti, mert az övé a legerősebb),a legjobb megoldás az lenne, ha magamnál is hordanék egyet-kettőt. És a pocket coffee-t pont erre találták ki.

Namármost. Ami a csomagolásán látható, vagyis, hogy a pici csoki téglatestben folyékony kávé (54%) van, az igaz. Javaslatom ezért a következő: ha kihámoztuk a csomagolásából, a kisebbik oldalával fordítsuk felfelé, és óvatosan harapjuk le a csokitéglatest rövidebb oldalát. Kicsit emeljük el magunktól, és a csokit egy pici pohárként használva óvatosan hörpintsük ki belőle a kávét. Ezzel elkerülhetjük ugyanis azt, hogy leöntjük magunkat (nekem sikerült már). Aztán faljuk be a csokit. Sokkal jobb ez a fogyasztási mód, mintha egyben kapnánk be a pocket coffee-t, mert akkor a kávé kesernyéssége mindent elönt és elnyom az egyébként ehhez a „pralinéhez” képest pici szánkban, így nem lehet külön a csoki ízét élvezni. Pedig a kávé, ami eredetileg enyhén cukros, elég keserű ahhoz, hogy ezt megtegye. Azokban, amiket eddig beburkoltam, a csoki belsejére ki is csapódott a cukor, egy gyönyörű, apró csillogó, fehér cukorkristályokból álló keretbe foglalva az éjfekete feketelevest. A látvány miatt is ésszerű hát leharapni egy picit a csokiból.

Egy téglatestnyiben kb. másfél teáskanálnyi kávé van – ami jópofa és olasz ugyan, de vajmi kevés. Aki szeretne fel is ébredni tőle, az vagy egyen meg rögtön legalább hármat - vagy öntse le magát!

Különlegessége még ennek a csokinak, hogy annak ellenére, hogy igazán klasszul, már-már „vízhatlanul” csomagolják be, elviekben csak télen vagy ősszel lehetne forgalomba hozni. Nem túl esztétikus ugyanis olvadtan. És az általam javasolt fogyasztási mód is lehetetlenné válik, amiért igazán kár lenne. Mintha megszegnénk a csokireszelék-tejszínhab-capuccino-keksz, a kávé-víz-cigi, a hétfő-hétfő-hétfő-hétfő-kedd-szerda-csütörtök-péntek-szombatvasárnap sorrendet.

A pocket coffee-t általában ötösével vagy tizenhatosával lehet kapni, de láttam már, hogy szétszedték és darabonként árulták – ilyenkor egy spec. praliné olyan 35 Forinttól 50-ig terjed. Nagyobb csomagban megéri, és semmiképpen nem éri meg olyan helyen venni, ahol kávégép is van, csak ha elvitelre kérnénk a löttyöt.

Hiányérzete a pocket coffee-val kapcsolatban két okból támadhat az embernek: egyrészt le kell mondani a forróságról. Nem jó ez felmelegítve, kipróbáltam, mindenképpen összefolyik. És max. akkor lehetne megszórni egy kis fahéjjal, ha lenne ahhoz humorom, hogy a pici téglatest pici kávé felületére megpróbálok némi fahéjat juttatni.

Hidegvérűeknek, kékvérűeknek, hidegen kékverűeknek és alacsony vérnyomású vámpírlányoknak viszont ajánlatos a retikülben tartani.

Pocket coffee

Ferrero

Varietas delectat.

Például ha valaki nem tud aludni, eljátszhat különböző dolgok variálási lehetőségeivel. Vagy eljátszathat. Mint a gróf, akinek Goldberg volt kénytelen zenélni, hogy aludni tudjon végre – még Bach is írt neki egy csomó variációt egy témára, hogy el tudja altatni végre azt a szerencsétlen és kegyetlen grófot. Nem hiába lett éppen a Goldberg-variációk egyike Hannibal Lecter kedvence is.

A variációk nem mindegyike jó ugyanakkor – főleg, ha megszokott ízekről van szó. Pl. olyan megszokott ízekről, mint a sportszeleté, aminek számtalan sütemény-változata is van. A gyártók 2003-tól kezdtek durvulni igazán, akkor jelent meg a fehércsokis sportszelet, ami minden, csak nem jó dolog. Úgyhogy lassan öt éve, hogy ferde szemmel nézek minden sportszelet-változatra, pedig aztán kreáltak jégkrémet, kekszes, meg meggyes szeletet is, de most...

A tesóm hozott egy sport tuning-ot, ami a rumoscsoki mellett diós is. Hát, bevallom... le a kalappal!

Ez az első olyan sportszelet, ami kifejezetten szép: a gyönyörű fekete, roppanós étcsokimáz alatt kétharmadnyi megszokott sportszeletes töltelék van, fölötte pedig egyharmadnyi diós krém. A látvány is lenyűgöző, érdemes lassan harapdálni. Nem úgy diós, mint a lottócsoki, és az édes sportszelet-krém a sok rumaromával nekem valahogy olyan gesztenyéssé teszi az egészet. Bár lehet, hogy a gesztenyeszívek hasonló színei miatt asszociálok erre. 1,8%-ban van benne dió, és ez éppen annyira variálja meg a sportszeletes megszokott domináns ízt, hogy különlegesebb legyen. Isteni. Hidegen is ajánlom, mert úgy jobban érezni a szelet diósságát.

Végre egy jó variáció – kíváncsi vagyok, ennek milyen reklámkampányt találnak majd ki... raszta lesz? vagy retrós? én Hannibalosra szavaznék... vagy álmatlan grófosra, aki diót szed.

sport tuning

dióval felpörgetve

étcsokoládéval bevont szelet rum aromával ízesített kakaós-diós fondan töltelékkel (75%)

55 g

Ft