Ha reggel van, és a nap kegyetlen sugarai (meg a meló) nem hagynak nyugodni, olyan vagyok, mint egy kis vámpír: hunyorgok, keresem a meleg, de árnyékos helyeket, és úgy érzem, mintha friss vérre lenne szükségem ahhoz, hogy végre mozogni kezdjek. Minden erő kiszökik a tagjaimból, lassan (de soká) élek, érzem, és ilyenkor kifejezetten üdvös, ha idegesítenek, vagy bármi olyasmi kerül a szervezetembe, ami felforralja a vérem. Szelídebb változatban persze elég egy kávé ahhoz, hogy a magassal ellentétben nem betegségként, hanem tünetként számon tartott extrémen alacsony vérnyomásom kicsit emelkedjen.

Hogy ehhez ne kelljen a MOL-kúthoz elzarándokolnom (a melóhelyem környékén csak ott isteni a kávé, leginkább, ha egy Krisztián nevű töltőállomás-kezelő készíti, mert az övé a legerősebb),a legjobb megoldás az lenne, ha magamnál is hordanék egyet-kettőt. És a pocket coffee-t pont erre találták ki.

Namármost. Ami a csomagolásán látható, vagyis, hogy a pici csoki téglatestben folyékony kávé (54%) van, az igaz. Javaslatom ezért a következő: ha kihámoztuk a csomagolásából, a kisebbik oldalával fordítsuk felfelé, és óvatosan harapjuk le a csokitéglatest rövidebb oldalát. Kicsit emeljük el magunktól, és a csokit egy pici pohárként használva óvatosan hörpintsük ki belőle a kávét. Ezzel elkerülhetjük ugyanis azt, hogy leöntjük magunkat (nekem sikerült már). Aztán faljuk be a csokit. Sokkal jobb ez a fogyasztási mód, mintha egyben kapnánk be a pocket coffee-t, mert akkor a kávé kesernyéssége mindent elönt és elnyom az egyébként ehhez a „pralinéhez” képest pici szánkban, így nem lehet külön a csoki ízét élvezni. Pedig a kávé, ami eredetileg enyhén cukros, elég keserű ahhoz, hogy ezt megtegye. Azokban, amiket eddig beburkoltam, a csoki belsejére ki is csapódott a cukor, egy gyönyörű, apró csillogó, fehér cukorkristályokból álló keretbe foglalva az éjfekete feketelevest. A látvány miatt is ésszerű hát leharapni egy picit a csokiból.

Egy téglatestnyiben kb. másfél teáskanálnyi kávé van – ami jópofa és olasz ugyan, de vajmi kevés. Aki szeretne fel is ébredni tőle, az vagy egyen meg rögtön legalább hármat - vagy öntse le magát!

Különlegessége még ennek a csokinak, hogy annak ellenére, hogy igazán klasszul, már-már „vízhatlanul” csomagolják be, elviekben csak télen vagy ősszel lehetne forgalomba hozni. Nem túl esztétikus ugyanis olvadtan. És az általam javasolt fogyasztási mód is lehetetlenné válik, amiért igazán kár lenne. Mintha megszegnénk a csokireszelék-tejszínhab-capuccino-keksz, a kávé-víz-cigi, a hétfő-hétfő-hétfő-hétfő-kedd-szerda-csütörtök-péntek-szombatvasárnap sorrendet.

A pocket coffee-t általában ötösével vagy tizenhatosával lehet kapni, de láttam már, hogy szétszedték és darabonként árulták – ilyenkor egy spec. praliné olyan 35 Forinttól 50-ig terjed. Nagyobb csomagban megéri, és semmiképpen nem éri meg olyan helyen venni, ahol kávégép is van, csak ha elvitelre kérnénk a löttyöt.

Hiányérzete a pocket coffee-val kapcsolatban két okból támadhat az embernek: egyrészt le kell mondani a forróságról. Nem jó ez felmelegítve, kipróbáltam, mindenképpen összefolyik. És max. akkor lehetne megszórni egy kis fahéjjal, ha lenne ahhoz humorom, hogy a pici téglatest pici kávé felületére megpróbálok némi fahéjat juttatni.

Hidegvérűeknek, kékvérűeknek, hidegen kékverűeknek és alacsony vérnyomású vámpírlányoknak viszont ajánlatos a retikülben tartani.

Pocket coffee

Ferrero