Milyen a csoki, ha egy eredetinek mondott recept szerint készítjük el? Annyi meg annyi csokitörténelem-feldolgozás olvasható a neten, hogy eddig nem vetemedtem arra, hogy összefoglaljam a csokoládé néhol véres, néhol kalandos, és korántsem negédes történetét – hát, most sem fogom!

Viktor viszont talált egy érdekesnek tűnő receptet, ami majdnem sorscsapást mért erre a blogra. Talált ugyanis egy „az eredeti azték csokiitalhoz közeli” receptet, a cacahuatl-t, és azt találta ki, hogy az összes ismerőse közül éppen én legyek az, aki ehhez asszisztál (és kóstol).

Úgy döntöttünk, nem árulom el a pontos mennyiségeket (egy igazi harcos kaparja ki magának a gesztenyét), mindenesetre a hozzávalók: víz, tört kakaóbab (ezt nagy kakaóvaj-tartalmú kakaóporral helyettesítettük), tört ánizs, vaníliabelső, chili, némi kukoricaliszt. Ezt többször fel kellett hevíteni, majd lehűteni.

Elsőre ugye az tűnhet fel, hogy a kotyvaléknak köze sincs a cukorhoz, sem a tejhez, sem az édes ízhez. Ahogy melengettük, úgy lett egyre sűrűbb az állaga és mivel a teljes lehűtés és melegítés időbe telt, már tényleg úgy éreztük magunkat, mintha valami varázsitalt kevergetnénk.

És végül, csészéket elő.

Az összetört gyógyszer nem ilyen keserű elsőre, mint amilyen ez a kotyvalék volt. Aztán lenyeltem. És egy pillanat alatt a lagymatag koraestében ücsörgő álmoskás hangulat eltűnt. Igen, csípett a chili, de a csoki íze is legalább annyira jelen volt a számban, s a megtört ánizsszemek íze valahogy meglágyította az egészet. Olyan volt, mint mikor az ember leveti a napszemüvegét és ezzel mások lesznek a színek és sokkal világosabb és tágasabb minden. Vagy mint mikor egy nagy levegővel úszik az ember a víz alatt, amíg csak bír, és fellöki magát a felszínre. Azt hiszem, nem jártam messze a valóságtól akkor, amikor az ősi „keserűvizet” a mai red bullhoz hasonlítottam – de nem csak a vérnyomásomat dobta meg, ez biztos. Ha ilyesmit ittak harc előtt... hát, én megértem.

Nem lettem jóllakott. Nem lettem telhetetlen és nem akartam azonnal még cacahuatl-t. Csak olyan volt, mint a régi Tango nevű üdítő reklámjában, mikor a nagy narancsszínű izé odarohan és félpillanat alatt felébreszt, kizökkent, új fényt gyújt.

Mégis nagyon furcsa volt, hogy nem édes. A második-harmadik korty után rá is fanyalodtunk, hogy mézet tegyünk bele – olyan sűrű volt a „csoki”, hogy a méz megült a tetején. Aztán továbbfejlesztettük egy méz- cacahuatl -vodka triplacsíkba, és meg kell mondjam, azért sem írtam pontos hozzávalókat, mert ezt egyszer szabadalmaztatnunk kell és palackozni.

És annyira, de annyira elszégyelltem magam. Itt ez a csoki. Az isteni kakaóbabból nyert isteni eledel. Ilyen elementáris erővel, ízzel, hatással bír. És mit teszünk? Amit a konkvisztádorok is: agyontutujgatjuk egy csomó cukorral meg tejjel és agyonízesítjük annyira, hogy maga a csoda, amiért a teobromin (az istenek étele) nevet kapta, már csak alig hallható kis mellékzönge. A kettőnek annyi köze van egymáshoz mint egy azték harcosnak a May-féle Winettou német-jugoszláv koprodukciós feldolgozásához.

Hetek teltek el azóta, mióta megfőztük a cacahuatl-t. Az adagom ott dekkol a hűtőmben (ja igen, az aztékok természetesen hidegen itták, nem értek rá pl. harc előtt megmelengetni), és párszor már eszembe jutott, hogy belekortyolok. Már tudom, milyen a csoki vad, ősi arca. És tudom, hogy elvileg vígan meglennénk (fehér)cukor nélkül, nincs rá szüksége a szervezetünknek. Mégis (és most lehet elkényeztetettnek meg megalkuvónak nevezni nyugodtan), nekem kell ez a luxus. Úgyhogy írok csokikról még, édes, európai csokikról, és fenntartom magamnak a lehetőséget, hogy zűrzavaros és sötét időkben igazi csokit főzzek magamnak, a varázsitalt, olyat, ami nem kalóriát, hanem erőt ad.

Micsoda marketingfogást kreáltak volna Obamáék, ha odaát értenék ezt a szót! (Arabul, asszem, az „áldás” szóhoz van köze a keresztnevének.) Kicsit utánaolvastam, és kiderült: a kajszibarack és sárgabarack mellett tengeribaracknak, sőt, majombaracknak (mások szerint meg nem ezt, hanem a kivit nevezik így) is nevezik azt a gyümölcsöt, aminek liofilizált, vagyis lefagyasztott cafatkáival dúsították az egyik Tibi Prémiumot.

Helytálló ám itt a cafatka. A málnás Tibi Prémiumon nagyon látszik a málna. A citromosban annyira citrom van (ahogy írtam), hogy önkéntelenül is elgondolkodtam azon, hogy milyen pici részeket kellett ebbe a csokiba tenni a kajsziból ahhoz, hogy a látszat ellenére az étcsoki lenyomja a sárgabarack ízét. Maga az étcsoki-tengeribarack párosítás önmagában jó ötlet nagyon, csak éppen utóbbit keveslem (jelenleg 2%). Azt hiszem, a tejcsoki alapból lenyomná a kajszit az édességével, de ezen a csokin felbuzdulva eldöntöttem, hogy szerzek aszalt sárgabarackot (óóó, milyen finomak is azok a töttyedt édeskés-savanykás narancsszínű gömbök!) és próbaként különböző csokiba fogom mártani.

Ami viszont abszolút csúcsszuper ebben a csokiban, az az illata.

Most képzeljük el a nagymamámat, ahogy egy hatalmas nagy fazékban kevergeti a kajszilekvárt, gondosan, aztán üvegpohárban, megkevergetve-megfújva ad belőle a kóstolót. A konyhában minden ragad, a konyharuháktól a merőkanalakon át az unokákig. És minden barackillatú. És nem nyitunk ablakot. Na, pont ilyen illata van ennek a csokinak: bárhol megtalálod, ha nem zártad elég gondosan vissza.

Vannak más sárgabarackos csokik is, amik ennél kevésbé illatosak, és furfangosabbak: az embernek pl. eszébe juthat a Boci sárgabarackos-kekszes csokija, amibe egy jó adagnyi barackpálinka(ízt) is csempésztek vagy a noname lengyel csokik, amiknek a tölteléke sárgabarackos krém. Azok... mások.

Ezt a csokit úgy lehet a legjobban élvezetessé tenni – szerintem – ha hagyjuk majdnem totálisan elolvadni a csokikockát a szánkban, és miután a csoki nagy részét már lenyeltük, a nyelvünkön a kisebb étcsokiba burkolt apró kajszidarabkák maradtak. Ezek egyébként érdekesen sercegnek a végén.

Egyébként érdekes, miért nem felkapott ez a gyümölcs – azt hiszem, fentebb az összes ismertebb sárgabarackos csokit felsoroltam. Hát, hiába, a Barack keresztnév sem szerepelt soha a top 100 névben az USÁ-ban. Talán majd jövőre.

Tibi prémium sárgabarack darabos

étcsokoládé sárgabarack darabkákkal

100 g

És ha minden megbénult (és az űrhajók is ormótlanok), kell egy... taxi. Izé, Metro. (Vagy citrom ízű banán.) Van még olyan, aki emléxik a Metró-szeletre?

A tesóm a nagy BKV-sztrájk közepén bukkant rá Pesten a Ferenciek terén egy Matchban. Mindig nehéz az ilyen retrocsokikkal szembesülni újból, hiszen aki ismerte, abban él róla egy kép, aki meg nem, az meg emlékeket hallott róla, és tutti, hogy nem elfogulatlan.

Nakérem, ez a Metro szelet szerintem igenis szuper! Egy icipicit hasonlít talán a vadász szeletre, és annak ellenére, hogy rá van írva a csomagolásra, hogy miből van a töltelék (cukor, növényi zsír, tejpor, savópor, kakaópor, szójalecitin, cherry aroma), meggyőződésem, hogy ez az ex-szerencsi gyár konyakmeggyének maradékából van összegyúrva.

A kemény, és annyira nem olvadékony csokiburok ugyanis egy vastag krémréteget rejt, olyan szorosan a burkolat belsejébe préselődve, mint tegnap az utasok a metrón. És gördülékenyen csak csúszik lefelé a szerelvény a sötét bendőnkbe, nem úgy, mint a buszok, amik a napfényben furikázhatnának ugyebár. Maga a töltelék egyébként szerintem messze felülmúlja még a konyakmeggyet is: csak semmi lötyi, semmi gyümölcshúscafat, semmi felesleges marcipán, és semmi alkohol. Olyan, mint a minőségi ízesített vizek: no festék, max aroma. És nem muszáj, hogy imitáljuk a meggyízt egy nem is igazi meggyel, nem igaz?

A szerencsi kapcsolat miatt az ne lepjen meg senkit, ha miután kicsomagolta a csokit, nem egy jegyet imitáló mintázatot lát, hanem egy SZERENCS feliratot. Állítólag a régi gyár egykori dolgozói alapítottak egy új, kisebb céget, és nekik köszönhető, hogy a Metro szelet még kapható. Találtam egy interjút is, amiben az ügyvezető kifejti azt, hogy a csoki luxustermék, és hogy milyen fontos, hogy az egykor a csokigyárban dolgozók megtartsák a mesterség szeretetét – meg a munkájukat. Mondom: a munkájukat, nem pedig olyasmit, amit más, kevésbé közlekedés-bénító foglalkozást űzőktől teljesen „természetes”, hogy elvettek, vagy nem is volt nekik olyasmi, mint pulykapénz, hídpénz vagy pénz metróra.

Egyébként a Metro szelet mindössze 65 pénz.

Metró szelet

Cherry ízű krémmel töltött étcsokoládé

23 g

65 Ft a Matchban

Ez a gumicukor ehte eredeti dracula fogból van, rá is van írva, hogy „természetes íz és szín”. Utóbbi halvány rózsaszín szájacska, kápráztatóan fehér fogakkal, köztük a megnövekedett szemfogakkal (mondjuk rágófogai már nincsenek, de minek is lenne neki, elég a 4-4 metszőfog és a négy szemfog ahhoz, hogy vér szívjon, nem?)

Nem tudom, milyen íze van egy fognak, de egy biztos: ez a gumicukor ugyanolyan ízű, mint más gumicukrok, vagyis E-íze van. Ananász- és eperaroma van benne, de 5%-nyi szőlőlé koncentrátum. A kétes kis fénye az ún. carnauba-viasz miatt van, ami a változatosság kedvéért nem egy tetű, hanem egy pálma leveléből nyert viasz.

Ettem/láttam már jóval nagyobb fogsort is: egy 4-4,5 széles szájacskából jó sok kéne ahhoz, hogy egy igazi Dracula grófot jóllakasson. Persze, ez csak az én véleményem.

Yeehaw!

Dracula's teeth

90 g

199 FT

Ételallergiásnak lenni szívás, többszörösen is. Egyrészt csak borzalmas tünetek árán ehetnek bármit, másrészt a csillagos ég a határa a kifejezetten számukra gyártott alapanyagoknak és spéci eledeleknek. Mindezt az is tetézi, hogy a látszólag számukra ártalmatlan gyári kajákban is lehet olyasmi, ami kiveri a biztosítékot – ha csak arra, a szinte mindenen feltüntetett feliratra gondolunk, hogy aszongya: „diószármazékokat és szóját nyomokban tartalmazhat”. Gluténallergiásnak lenni meg azért külön szívás, mert az emberek többségének fogalma sincs arról, mi is ez pontosan. Na, a Wikipédia szerint egy gluténallergiás nem ehet semmit, aminek köze lenne a búzához, árpához, zabhoz, rozshoz.

Úgyhogy miből van ez a szelet, amit bemutatok?

Rizsből, így van.

Ráadásul nem tartalmaz sem tojást, sem tejet, sem tartósítószert.

Ezek alapján kb azt kaptam, amit vártam, amikor kibontottam a „kakaós rizses szeletet”: egy nagyadag barna színű puffasztott rizst, amiket valszeg a valójában igen kevés cukor ragacsoz össze. Az egész tényleg, de tényleg elég ragacsos, s kivételesen egyet kell értenem a csomagoláson szereplő „Ha kinyitotta, még aznap fogyassza el!”-felirattal, mert ha abbahagyjuk a rágcsálását, azonnal kiszárad. Nem túl intenzíven édes, annál inkább kakaós. De azt hiszem, összesen ennyi jó van, amit erről a szeletről elmondhatok, mert (igaz, reggelinek szánták) semmi különösebben élvezetes nincs benne. Tényleg olyan, mintha a csak puffasztott rizsből álló, alig cukrozott müzli-félénkre elfelejtettünk volna tejet önteni.

A csomagolása annyira furcsa, hogy ilyet még nem is láttunk. Az addig okés, hogy nagy, áthúzott búzakalászok vannak rajta (a fokhagymaallergiámat a magam részéről pici denevérekkel szimbolizálnám), de a csokis-rizses szelet borítója egy nagy matrica (rajta az összetevők négy nyelven), ami alatt nincs semmi. Fura, nem?

A gyártó egy pici valenciai cég, és azt írják, először a spanyol királyi családnak szállítottak reggelinek valót, aztán nagyobb piacban kezdtek gondolkodni. Itt jegyzem meg, hogy aszerint, amit eddig a gluténallergiáról összeolvastam, ez az átok az európai népcsoportba tartozókat sújtja, ami egyből le is szűkíti azért ezt a nagy piacot.

E csoki-féle alapján adjunk hálát azért, ha nem tartozunk a célcsoportba. Egyáltalán: lehet olyan gluténmentes csokit kapni, ami igazán finom???

Sun-Sol Choco Rice

21 gramm

196 Ft