Most, hogy helyzet, akarom mondani: válság van, azt feltételeznénk, hogy az emberek többet olvasnak, s több hasznos olvasnivaló is akad - a boldog békeidőkben talán el lehetett adni egy napilap címlapját azzal, hogy milyen darabot adnak a színházban, most ennél hatékonyabb túlélési stratégiák bemutatását várnánk. Ehelyett mikről ír a lokálpatrióta totemlap-láncolat mai helyi darabja?

„A csokoládé jó vigasz a bajok és a válság ellen is” - a szerző nélküli cikk egy kutatásra hivatkozva azt elemzi, hogy a válság ellenére növekszik a csokoládégyártók forgalma. (Mások ehhez a rúzsgyárosok prosperálását is hozzáteszik.)

Javaslom, az uborkaszezon mintájára nevezzük el csokoládészezonnak azokat az időszakokat, amikor gazdasági világválság esetén a sajtó valami megnyugtató könnyedségről óhajt beszámolni.

Mert hogy tegyünk szert olyan, legálisan is beszerezhető anyagra, amitől rövid távon és gyorsan jól érezhetjük magunkat? Belövés és drogok helyett a legtöbben esznek egy kis csokit – és itt a méret a lényeg. Az előző (1923-24-es) világválság idején dobták ugyanis piacra azokat a csokikat, amiket a maiakhoz hasonlóan pici darabkákra szabdalva árultak. „Étcsokoládéval bevont szelet”, „desszertkocka” - és még sorolhatnám az ehhez fűzhető magyar elnevezéseket is, míg el nem érnénk a „csokiparányig” meg az „egy falatnyi mennyországig”.

És valahogy ez a lényeg: míg meg nem sikerül megvalósítanunk világmegváltó álmainkat (mondjuk egy cseppnyi közbejött gazdasági válság miatt), még nem kell örömtelennek lennünk.

És micsoda meggazdagodási lehetőségek húzódhatnak meg a kisebb csokik piacra dobásának ötlete mögött – elég, ha csak arra gondolunk, hogy élt egyszer egy Tate nevű pasas, aki praktikus kis kockákra szabdalta az addig tömbben árult kristálycukrot, megkönnyítve ezzel a szállítást, forradalmasítva a tea- és kávéivási szokásokat és nem utolsó sorban felturbózva saját bankszámláját – igen, az ő nevét viseli a híres galéria. (Néha eltűnődöm, mi lett volna ha egy speciális hajórakomány-hely miatt nem kockákra, hanem pl. háromszögekre vagy golyóbisokra lett volna kedve újítani.)

A léptékváltáshoz az is hozzá tartozik, hogy jobban oda kell figyelni a fogyasztókra, nyomon kell követni vágyaikat, s bizony, akár még az etetésnek is itt az ideje: van olyan cég, ami közösségi „csoki klubokat” hoz létre, hogy kilesse és megvalósítsa a csokievők elképzeléseit.

A járulékos jó hatások mellett azt sem árt megjegyezni: a kisebb csoki kevésbé árt a fogaknak, kevésbé rakódik le a csípőn és valóban kevésbé drága.

Bizony. A kicsi szép – jelentette ki E. F. Schumacher is, mire a freudisták a hátsó sorban felröhögtek.

Emlékszem, milyen volt az első olyan Milka, amibe robbanócukorkát kevertek – azt is csak korlátozott számban lehetett kapni, de imádtunk átmászkálni a büfébe, ahonnan beszereztünk egy csomó táblával, aztán, mikor felhívtuk egymást telefonon, csak kinyitottuk a szánkat, és hallani lehetett, hogy éppen robbanócukorkás Milkát eszünk.

Aztán Jött a Milka Water, és azt hittem, az egzotikus robbanócukorka-görögdinnyeíz lesz a legmaradandóbb.

Erre a szerkibe egyszer csak besétált Zsófi, és behozta a legújabb változatot: a Milka Freshness-t.

Csingiling és Tinkerbell tündérlányok is megirigyelhetnék azt a frissességet, amit ez a csoki áraszt. Olyan édeskésen fanyar, az ember teljesen feldobódik tőle, ugyanakkor igazán könnyed(nek tűnik). És olyan légiesen és csapongva, mint ahogyan a Disney-s tündérek illannak el az éterbe, pillanatok alatt szétomlik a szánkban.

A lime pedig nem kamu. Tényleg nem citrom van benne, hanem zöldcitrom, és arra buzdítok mindenkit, fedezze fel és figyeljen oda a két savanyú gyümölcs közti különbségre, már csak azért is, mert ebben a csokiban tényleg érezhető a lime citromnál keserűbb és karakterisztikusabb íze.

Ám az „egyszerű” lime-os joghurtos krémen túl ebbe a csokiba is sok-sok-sok robbanócukrot kevertek. Olyannyira, hogy azon kaptuk magunkat, hogy mindhárman (Zsófi, én és a fifikás fotós, aki a kattintás után egyszerűen elpattogott) hátradőltünk a széken és hátrahajtott fejjel, nyitott szájjal vártuk a hatást.

Jött.

Bombasztikus.

Merthogy olyan kitartóan pattog a cukor, hogy miután lenyeltem a csokit, a szám hátsó részében még mindig érezni és feltarthatatlanul dübörög végig az ember nyelőcsövének kezdetéig, mint egy csapatnyi feltartóztathatatlan terrorista.

És ha közelebbről szemügyre vesszük a krémet, apró világossárga darabokban láthatók is a kis robbanócukorka-darabok. A mi véleményünk szerint sok nyállal jobban pattog, bár erről megoszlanak a vélemények.

Szépen és lágyan indulni tehát még nem jelent garanciát arra, hogy a későbbiekben ne robbanna egy bomba (vagy több kicsi) a szánkban.

Milka

Alpine Freshness

Yoghurt Cream & Lime with Popping Candies

Vagy akár tüzesen, mint egy kis tűzokádó sárkány. A chilit először Amerikában, a növény őshazájában keverték a szintén ott őshonos kakaóhoz – és milyen jól tették! Legalább olyan érdekes, mint a fahéj vagy a szerecsendió a csokival.

És erős... A Milka egyik limitált kiadású csokijából nem csoda, hogy ezt a fajtát lehetett talán a legtovább kapni Magyarországon, talán azért is, mert a „magyarnak” tartott csípős/égő íz miatt a forgalmazók talán azt gondolták, hogy jól eladható.

A csokiban vékony, sötétbarna krém van, s az első pár másodpercben nem is érzeni, hogy a csokinak bármi köze van a csípősséghez. De nyeljünk csak le belőle egy kockát, garantált, hogy érezni fogjuk az erejét. Nem kellemetlen, de ennek a csokinak az esetében elég markáns. Pont, mint mikor Tommy Gavin a tűzoltós sorozatban: szépen megrágja és lenyeli a süteményt, és csak aztán üti meg az asztal alatt az exfelesége kezét szorongató pasit. Próbál egyszer ütni, de emlékezeteset.

És igen, éppen úgy, mint a tűz, leéget vagy lemar sok mindent: a paprika kapszaicin-tartalmával éppen a fájdalomcsillapító hatása miatt kísérleteznek világszerte – elsők között a PTE Tudásközpontjában is.

A legjobb ez a Milka csoki – sztm, - szobahőmérsékleten, vagy kissé olvadva. Lehűtve olyan, mintha nem igazán tudna érvényesülni az ereje. Éppen azon határon van, ami még elviselhető – igaz, hogy van olyan ismerősöm, aki nem bírja még ezt sem, túl erős neki.

A csoki német változatában a csomagoláson csupa tűz-jegy van – mintha a horoszkóphoz az ízek is hozzá kapcsolódnának, mint amilyen például a forrófejű kos, aki akár egy olyan, szellemekkel társalgó lánglovag is lehet, akinek vehemenciája még azt sem kívánja meg, hogy magával vigye egy-egy bevetésre a kis piros tűzoltóbaltáját.

Jut eszembe:

Hogy lehet felismerni a kezdő tűzoltót?

Elég egyszerűen.

Milka Fever

avagy

Milka Fire

Mint egy enyhe tengeri szél a parton, amiből érezzük a bőrünkön a szélviharnyi erőt, mégis csak megsimogat. No, ilyen ez a roppant veszélyes csokoládé. Gyömbéres.

Eddig az íróasztalom fölött bujdokolt, s az elegáns csomagolása alapján egy krémes, ütős csoki-ízt képzeltem belé. De nem. Ez egy elegáns, 22 centiméter hosszú, belül aranycsomagolásba burkolt csíkos szalag, amiben az ébenfekete csoki nagyon apró, csillogó kandírozott gyömbérdarabkákat rejt. Mikor letörsz egy kicsit, nem olvad rögtön szét az szádban, s akár rágod, akár nem, az a fifikás gyömbér íz megmarad a nyálkahártyádon.

Nem erős, pedig lehetne. Nem csípős, pedig lehetne. Inkább azt mondanám, hogy kellemesen karizmatikus. Mint egy kellően határozott, mégis gyengéd pasi.

És most egyrészt azért nem pirulok el, hogy ilyesmik jutnak eszembe, mert sokaknak eszébe jutott már ez a gyömbérről – a Terebess szerint a németekben (igen, ők gyártották ezt a csodát) az a képzet él, hogy használata egymás után tizenkétszeri közösülésre teszi képessé a férfiembert. Másrészt azért sem kell pironkodnom, mert tudom, ha bekapnál egy kockányit ebből a csokiból, te is elolvadnál a kandírozott gyömbércsillagoktól.

A csoki doboza egyébként csak első pillantásra elegáns – a gyömbérgyökeret egy stilizált növénydarabkával ábrázolták, ami szerintem leginkább egy lefejezett nagydarab féreghez hasonlít. Ez viszont csak azért is erősíti a belbecs mindent legyűr képzetet, mert a legszuperebb és leggyönyörűbb növények egyike is a gyömbér.

És na, mi lehet a féregből?

Étcsokoládé gyömbérrel 40 g

Gyártó: Confiseur Laderach GmbH & Co. KG – Németország

Utóirat: Az első ilyen csokinak a csomagolását (valószínűleg az utolsó kockával együtt) kidobta a takarítónénink. A második csomagolás még Dusán születésnapján kiutazott a szülinapi partijának a helyszínére, majd vissza, míg el nem veszett egy elfeldett, amjd feltehetően kidobott papírszatyor alján. A harmadik dobozt bölcsen a fénymásoló papírokat rejtő szekrény felső polcára rejtettem el, más, értékes utolsó csokikockákat tartalmazó csomagolásokkal együtt. Ez is csak az utolsó nagytakarításig volt ott. Ugye, milyen utolérhetetlen ez a csoki?!
A következővel óvatosabb leszek!
Addig is, ezt a képet a gyártó honlapjáról loptam.

Tehén – tej. Csirke, disznó, marha – hús. Biztos, hogy mindenkinek egyértelmű az összefüggés? Vagy csak a gondosan becsomagolt, átfóliázott húsdarab létezik, aminek semmi, de semmi köze az élő állathoz? Gondolhatjuk akár ezt is. Lehetünk vegetáriánusok, és akár ilyen alapon ehetünk húst, amit valamelyik nagyáruházláncból szereztünk be. Az ölés az életbenmaradásért és a gyilkolás nem ugyanaz. De néha azt gondolom, hogy látnunk kéne azt, ahogyan ezek a termékek készülnek: a legelésző tehenet, vagy a szabadban rohangáló tyúkot – vagy éppen szembesülnünk kellene azzal, hogy milyen körülmények között tartják ezeket a jószágokat miattunk.

Ha közelebb vagyunk hozzájuk, talán máshogy gondolkodunk.

És tegyük a kezünket a szívünkre: ugyan milyen gyakran látunk kakaófát?!

Állítólag a fa a kérge alatt rózsaszínű, és az ötösével pompázó fehér-lilás virágai délután nyílnak csak ki, hogy éjszaka illatozzanak. Maga a kakaóbab, amiért anno arannyal fizettek, nagyobb mint a kávészem, s alaposan és óvatosan kell pörkölni ahhoz, hogy a csokoládé készítéséhez fel lehessen használni.

Na, ilyen kakaóbab törmelékét keverték a Tibi Cocoa Dream csokijába, ami hirtelen közel hozza azt, amiből valójában készül. Hogy ne legyek túl morbid: mintha a csirke néhány tollát is hozzácsomagolnák a húshoz, amit megveszünk – persze ez a párhuzam egy kicsit sántít.

De hogy ezek a kakaóbabok mennyire ízletesek! Elképesztő energia és csokiíz van bennük, annak ellenére, hogy sem keserűnek, sem édesnek nem nevezném magát a töretet. Hasonló a helyzet a cukorba mártott kávészemekkel: minden lefőzött presszókávé eltörpül a bab erejéhez képest. Egy ilyen csoki után az ember akaratlanul is másképp néz a többi csokira: inkább kiérzi a kakaótartalmat és még jobban lenézi a fehér csokit (bocs, természetesen tisztelet a kivételnek).

El tudom képzelni, hogy az 1500-as években hogyan hatott ez a bab és a belőle készült főzet a konkvisztádorokra – az akkori kor red bullja, hellje, brutálja, blue beare lehetett,a miért érdemes akár ölni is.

Egyébként ezt a csokit nagyon találóan Gatto díszti a Macskafogóból. A hájas, hatalmas kandúr, a dorombolóhangú maffiavezér. Aki nem öl, csak ölet. Pedig nem árt néha közelebb menni: hiszen ami nem öl meg, az erősít.

Cocoa Dream

Étcsokoládé kakaóbab törettel dúsítva

Tibi