A szemét - sziszegi mögöttem irigyen egy srác, aki lemaradt az utolsó Pöttyös Gururól, ami a direkt emiatt kitett hűtőpultban maradt. Nekem is félre kellett tolnom vagy négy üres dobozt, hogy hozzájussak ehhez az egyhez, a pillanatnyilag irigyelt utolsóhoz - aztán úgyis feltöltik majd a polcokat.
Mintha egy hülye reklámfilmben lennék, de most komolyan, a csalódott vásárlók elől elhappolom a szupermarket utolsó kint lévő csemegéjét, amire még a pénztáros is rácsodálkozik.
Pedig a reklámban éppenhogy nem ilyesmi van, meggyőződésem, hogy egy notórius félreolvasó marketinges guru helyett voodoot olvasott - de hagyjuk is ezt a guru-voodoo marhaságot (van már amúgy is, aki ezt már kivesézte) és koncentráljunk az édességre.
Ami egyszerűen és váratlanul mesés.
Vastag tejcsoki bevonata van, bőven megszórva apró kis mogyoróforgácsokkal, és belül a karamellcsík olyan nagyon intenzív, hogy az ember teljesen megfeledkezik arról, hogy valójában a töltelék nagy része túró - valahogy egyszerűen szétomlik az ember szájában, csak a mogyoró és a csokibevonat ropog. A külseje egy kicsit a szépemlékű Chokitóra emlékeztet, az, ahogyan a mogyorós tejcsoki elüt a belső vakító fehér túrótól, engem a Magnum jégkrémre, az íze pedig olyan, mint egy Mars szeletnek, csak jóval könnyebb és krémesebb, de nem kevésbé édes. Volt korábban a pöttyösnek jónéhány próbálkozása, amikor jórészt savanykásabb csíkot rejtettek a túró közepébe - lekvárféléket - és a túró volt az édesebb. Most a túró a krémességet adja, a nagyon édes karamell meg mindent legyőz.
Vigyázzunk vele, mert nagyon könnyen széttörik, ami nem tesz neki jót, mert - tényleg, mint a Magnumnál, csak kevésbé intenzív hanggal - élvezet harapni. A látvány miatt is megéri - és azt hiszem, éppen ez az, amit nem, vagy nehezen lehet reprodukálni házilag: a túrókrém közepén lévő karamellcsíkot, ami úgy nyúlik ki a túróból, mint egy kis aranysárga nyelv. De szerintem ne adjuk fel! Ha  a látványt nem is, az ízvilágot igenis tudni kell lekoppintani: mondjuk egy túrótortára karamellt locsolni és bevonni tejcsokival, megszórni mogyoróval. Vagy képzeljük el ugyanezt a fallikus "rudi" forma helyett gömbben - akkor akár egy gömb alakú jégkockatartóban is kivitelezhető lenne sztm.
Amikor beleharaptam a „guruba” (brrrr), szóval mikor leharaptam a csokibevonat végét, egy Krúdy idézet jutott eszembe, ahogy megláttam a kilógó karamellcsíkot – az a baracklekváros palacsintáról szólt, némi erotikus felhanggal.
Azt hiszem, igazán azoknak okozhat ez a szelet-féle csalódást, akik az eredeti pöttyösért rajonganak (ismertem egy fotóst, aki szerint a mennyország piros pöttyös és túró rudi illata van), mert valójában van köze a túróhoz, mégsem látszik vagy érződik ez számomra egy picit sem. A túró amúgy is érdekesen tud viselkedni a csokival együtt… de szuperebb eltranszvesztitult édességgel még nem volt szerencsém találkozni.

Pöttyös Guru

145 ft a tescoban

Persze, hogy lecsaptam rá, egy nagy leárazáson, hiszen az volt ráírva, hogy csokoládé!

Egyébként semmi különös nincs ebben a könyvben: ahogy az a többi, csokoládéról szóló könyvben lenni szokott, ez is elmeséli röviden a csoki történetét, a gyártási folyamatot, aztán jönnek a receptek.

Ami klassz a könyvben a megszokott sztorik ellenére, hogy van egy rész, ami azzal foglalkozik, hogyan kell csokit kóstolni. Például azt javasolja, hogy ha többféle csokit kóstolunk, két fajta között együnk egy kis zöldalmát. Sőt, javaslatokat tesz arra is, hogy mivel együk a csokit, hogy új ízkombinációkat alkossunk, vagy jobban kiérezzük az ízét – ezek a klasszikusok, persze, mint az égetett szeszek, a bor, sör, teák, kávé, kenyér.

A receptek mellett kis történeteket, szösszeneteket lehet olvasni mindenféléről:a csokifogyasztástól kezdve apró történetekig. Ez is klassz.

De a legcsúcsabb a könyvben az, hogy nemcsak édes, hanem sós receptek is vannak benne – hátránya, hogy elsősorban olyasmiket használ a csokihoz, mint a galamb, a vaddisznó, a szarvas vagy az ökörfarok.

Mario Busso – Carlo Vischi: Csokoládé édes & sós

Alexandra, 2004.

Ami pedig a célközönséget illeti, azt hiszem, a Snickers az egyetlen, ami nem titkoltan és legelsősorban a férfiakat pécézi ki. Mondjuk, hogy ez a mogyoró miatt van?!

De lássunk néhány reklámot! Rögtön itt van az, amit mostanában lehet látni a tévében: a rögbis jelenet, amiben a túl lassú játékos egy öreg nénivé változott, és csak a Snickers változtatja vissza pasivá. A szlogen kicsit suta magyarul, merthogy egy ugyanerre a kaptafára gyártott reklámból (itt a hisztis díváról kiderül, hogy csak egy éhes pasi) megtudhatjuk, hogy eredetileg kb. így hangzik: Amikor éhes vagy, nem vagy önmagad. (Jegyzem meg: ez tényleg igaz a legtöbb pasira: nem is lehet velük beszélni, ha éhesek.)

Aztán ott a Szupercsapatos Mister T. a tankjával és az aranyláncaival, amikor azt mondja a focistának: „Ha még egyszer hereverézésen kaplak, megismered az igazi kínt! (Snickers: Megállni tilos!)”. Egyébként ennek valaki „leforgatta” a Ryan közlegény megmentése című változatát is.

És hogy a "macsóságot" fokozzuk, idelinkelek néhány 80-as évekbe ívelő reklámot, az üvöltözőset és az éneklőset. Az angoloknál eredetileg Marathonnak hívták ezt a csokit, a retro trend jegyében egy mozgalom is indult, hogy nevezzék vissza – ezen a honlapon lehet látni 1976-os reklámokat is.

Ami mindettől eltekintve iszonyat érdekes ebben a csokiban, hogy nem tudnék egy másik terméket sem mondani, amiben az édes mellett a sós ilyen harmóniában megfér együtt, sőt, népszerű. A pirított földimogyoró persze, hogy édeskés, a csoki többi részéhez viszonyítva viszont nekem semlegesebb ízt ad, és ettől az lesz az érzésem, hogy kevésbé geil, mint pl. a Mars. Igaz, most, hogy utánaolvastam, találtam egy receptet, ami már nekem is sok lenne: az ún. Snickers salátát, amiben felkockázott Snickerst kevernek össze savanykás almával és az egészet befedik tejszínhabbal (amerikai konyha, persze). Az iszonyat magas tápértéke miatt (ezért kell rögbihez például) állítólag sok támadás is érte a céget, akik a „hogyan csökkentsük a Snickersben lévő kalóriák számát?” kérdésre úgy válaszoltak, hogy az eddig egy nagy szeletet kettő kisebbre vágták szét – innen már a fogyasztó dolga, mennyit eszik (ez kicsit hasonlít a sportszelet stratégiájához, nem?).

De a Snickersnek is vannak vadhajtásai, érdekes módon a Walt Disney pictures filmjeihez kapcsolódva: a fáma szerint a Shrek bemutatójára piacra dobtak egy limitált zöldre festett Snickers-sorozatot, az Indiana Jones utóbbi filmjét kókuszos ízű (!) Snickers-szel reklámozták be, sőt, volt egy energiaitalos guaranás változat is, amit a lengyelek és a szlovákok ehettek (Snickers 220 V).

Ha kitartunk amellett, hogy a Mars „mogyorótlan”, ergo valamiképpen nőies,a Snickers meg mogyorós és ezért való pasiknak, hát, Sigmund Freud biztosan röhögne. Nála jobban csak Jonathan Swift a Nyihahák földje miatt, merthogy a csokit egy Snickers nevű, díjnyertes lóról nevezték el.

Dehogynem. Vagyis máshogy emlékszel rá, és minél öregebb leszel, annál inkább a saját elképzeléseid szerint látod a homályosuló múltat. Paradox, nem?

Szűznek lenni például.

Vagy vegyük pl. a szűzteát.

Megkérdeztem egy hozzáértőt, mit is jelent ez – nos, maradjunk annyiban, hogy megoszlanak a vélemények. Van, aki szerint a teacserje első szüretéből származó tealevelekből készülő tea ez (ehhez azért túl sok ilyen van a piacon), vagy a teaszüret első idényének leveleiből készült, vagy mindkettő vagy olyat is olvastam, hogy az első vagy a második változat, és nem kezelik túlzottan magát a teát, vagy mindezek tetszés szerint válogatva. A neten találtunk még olyasmit, hogy "Szűztea = zöld tea", ami elég kis suta meglátás, valamint egyesek szerint a "Szűztea = fehér tea a világ legritkább teafajtája. Kína egyetlen tartományában nő, Fujianban. Ott is csak a tavasz néhány napján van lehetőség a tea szüretelésére, és csak a legfiatalabb, még szőrös levélhajtások kerülhetnek a teába." Ebben annyi igazság lehet, hogy feldolgozás szempontjából valóban ez a legérintetlenebb.

Majd a teásblogon tisztázzuk.

De vegyünk egy másik problémát és tegyük hozzá a szűzhöz „az igazi” kérdését is.

Merthogy kit/mit nevezhetünk igazinak?

A csokinál például megoszlanak a vélemények: a nagy csokiguru Denis Vernaillen például azt mondta tavaly ősszel, hogy a fehércsoki a legigazibb csoki (merthogy magas a kakaóvaj tartalma), mások szerint „valójában nem is lehetne csokoládénak hívni, mert kakaóvajból, tejporból és cukorból áll, és nem tartalmaz kakaót.” (Busso-Vischi: Csokoládé, 47. oldal – egyébként S. Nemzetes Kriszta csokoládékészítőmester szerint sem az).

Ha még jobban összekeverjük ezt a két dolgot, abból lesz a szűzteás csoki: a fehércsokiba szűztearostokat kevertek a készítői.

A doboz nagy, s benne egyenként sötétzöld fóliába csomagolt piszkoszöld, dupla csokikockák vannak. A „zöld csokoládé” nagy dobozába egy leírást is tettek, pont, mint a gyógyszereknél. Ezen azt írják, hogy ez a csoki többéves kutatómunka eredménye, és a szűztea kivonatot nagyon finom porrá őrölve dolgozzák bele a csokiba. Meg persze felsorolják a többi terméküket a narancsbőrt eltüntető krémtől a fogyókúrás kekszen át a szűztea kapszuláig.

Maga a csoki olyan, mintha egy nagy kocka fehércsokit ennénk, krémes és lágy és valahogy zsíros is – a zöldteákra olyan nagyon jellemző kesernyés (picit mocsaras-füves) ízvilág később bontakozik ki – egyébként egy kicsit világoszöld lett tőle a nyelvem. Nagyon cukros és nagyon tömény – a teaíz is – ezért a duplakocka éppen elég egyszerre szerintem. Ha csak a fele igaz azoknak a jótékony tulajdonságoknak, amiket a zöldteáról (és a szűzteáról), meg a csokoládéról szoktak mondani, már megéri kipróbálni. Ideális ajándék lehet olyanoknak, akik például indokolatlanul fogyóznak – sok jótékony hatás egy kis jótékony fehércsokival... És mondhatjuk, hogy igazi csoki, igazi szűzteával – bármit is jelentsen ez.

Szűzteás csokoládékülönlegesség

Dr. Chen Patika

különleges zöld rosttartalmú fehér csokoládé

90 g

690 Ft a neten

Ft az Intersparban

Ha horvát csoki, akkor sokaknak a nagy, piros csomagolású Mikado jut egyből eszébe, joggal – a harkányi bolhapiacon például majd' minden árusnál volt, olcsón és finoman. Nemrég Horvátországban jártam várakat nézni, és alig vártam, hogy felmérjem a csokikínálatot.

Ebből a szempontból nem volt szerencsés az út: a csokiboltjaik, ha el is mentünk mellettük, mind zárva voltak, így egy benzinkútnál vásároltam a felhozatalból.

3 kunáért már lehetett volna Milka csokikat venni – de nem fogok Milkát venni, ha egyszer horvát csokira vágyom, nem igaz? A benzinkutas pasi (bocsánat: töltőállomás-kezelő) röhögött is, mikor vagy kétszer körbejártam a csokispolcot és próbáltam levadászni a legjobbakat.

Íme az egyik:

A narancsos-kekszes csokijuk.

A Kras gyártja, amiről nekem is csak most lett tiszta, hogy gyökerei az Osztrák-Magyar Monarchia idejéig nyúlnak vissza. Magát a nagy gyárat 1911-ben alapították Zágrábban. A Kras név pedig nem a tulajdonos neve, hanem egy antifasiszta harcosé (és igen, gondolhatunk itt a nagy jugoszláv partizánfilmekre nyugodtan), Josip Kras ugyanis a második világháború alatt a partizánharcot szervezte a nácik ellen, előtte pedig jeles szakszervezeti személyiség volt, egy csomó nagy sztrájkot szervezett. A csokigyárat 1950-ben keresztelték el róla, 9 évvel a halála után. Már akkor is cukrokat, csokikat és kekszeket gyártottak.

Innen már kézenfekvő az utóbbi kettőt összekeverni – bár a netes katalógusból nem úgy tűnik, hogy túl sok csokinál kihasználnák ezt. Mindenesetre a narancsos-kekszes csoki alapja a tejcsoki, amibe narancsaromát kevertek – inkább narancsosnak mondanám, mint igazán narancs ízűnek. A keksz viszont valami lenyűgöző! Nem agyonőrölt apró darabkák vannak benne, hanem pici, de tartalmas kekszdarabok. Kb. mint mikor az ember az konyhaasztalhoz csapkodja a becsomagolt kekszet, és kisebb-nagyobb darabkák lesznek így belőle. Remek, ropogós – és még az is lehet, hogy a kekszgyár törmeléke az alapanyag, szóval fifikás.

Sajnos nem láttam még hazai boltban.

Dorina

Tejcsokoládé naranccsal és keksszel

80 g

10.49 kuna egy vukovári benzinkútnál