Ez a legújabb szó, amit Tésenyi Andrea hand-made bonbonjaira alkottam. Picik, önmagukban egy-egy különböző kis világot testesítenek meg, és minden egyes darab megpróbál az adott ízből annyit magába sűríteni, amennyit csak lehet.
Előrebocsátom, hogy én magam nem voltam jelen a Nagy Csokoládé Bemutatón, Siklóson, december első péntekén, de szíves közvetítéssel sikerült némi csokihoz jutnom (köszi!!). Az is csak a képekből derült ki, hogy az egyébként borozó-tulaj mestere nem más, mint az az S. Nemzetes Krisztina, akiről a Csokoládé lelke kiállítás kapcsán már utaltam – már ott is lenyűgöző volt, amit csinált. Az eseményről, a tanulási folyamatról és magáról a tanítványról sem tudok sokat írni, azonban arról, hogyan késeltük meg Zsófival (a képen az ő keze látható) a madárlátta bonbonokat, annál inkább.
Nos.
Első blikkre is látszott, hogy ezek a csokibonbonok nagyon szép fényesek. Mikor kettévágtam őket, klassz kis csokiforgácsok is keletkeztek – és ahogy S. Nemzetes Krisztina azt a kiállításon mondta – kagylószerűek voltak. Egy-egy pici tökéletes világ. Az egyik fehércsokis félgömbön lila szívecske, a másikon csokiból készült kávészem, az étcsokisokon aranypor, és.... természetesen a számomra egyik ízben is legjobb: a „legcsúnyább”, kívülről apró pici, feketés forgácsokkal borított étcsoki-töretes.
Az esszenciális főízek számomra két végletét emelném csak ki. Az egyik, ami levendulás krémet rejtett. Annyira intenzíven volt levendulaízű, hogy az ember azt hihetné, hogy konkrétan egy levendulát rágcsál – és valóban, legnagyobb meglepetésemre apró levendulavirág-darabkák voltak benne. Tökéletes fogsornál és akut levendula-imádat kívánatos, de nem kötelező – mindenesetre Zsófival és a barátaimmal mostanában azon is elfilózgatunk, hogy vajon ki kell-e a virágdarabkákat szedni egy krémből vagy sem (a nyári levendulafagyiból kiszedtük). Na de most komolyan: szerintetek? Aki a levenduláról nem a molyirtóra asszociál (én a Buba-féle francia levendulamezős képekre szoktam gondolni, vagy a 30-as években onnan Tihanyba telepített gyönyörű Öreglevendulásra), annak ez biztosan mennyei. Levendulásabb, mint a NewTree-féle pl.
A másik, már minden fenntartás nélküli véglet: az Andrea-féle chilis bonbon! Mikor paprikába harapunk sokszor elsőre nem is érezzük annak valódi erejét. Írtam már korábban is chilis csokikról, s azokhoz kapcsolódva annyit mondhatok: képzeljük el a Milka limitált chilis kiadásának egy tábláját. Törjük le annak egyharmadát, és burkoljuk be. Kb így tudnám ennek a pindur bobónbonnak az erejét szemléltetni. Nagyon ott van!
Erről az intenzitásról az jut eszembe, hogy „annyi tömeg, annyi energia sűrűsödik össze egy kis térfogatban, hogy a végén a gravitáció legyőzi az összes többi erőt, és minden összeomlik a saját tömege alatt.” - igaz, ez a rejtélyes fekete lyuk. Hogy hiányosságaimat pótoljam, elhatároztam, hogy meg is keresem Andreát, és megkérdezem őt magát, mi vitte arra, hogy pici ízbombákat gyártson Siklóson.
Folyt. Köv.
A kóstoló eredete:
A Borozó
Siklós, Belváros Felszabadulás u. 7.
Szóval ha vesszük a homoktövis kivonatát, ami, valljuk be, elég savanykás, és összekeverjük egy kis gyömbérrel, akkor még mindig nem várhatjuk, hogy kishercegkisasszonyok lopóznak majd ki éjjelente a spájzba megdézsmálni. De ha marcipánnal és összekeverjük és jól leöntjük csokival, akkor valszeg el kell zárni az édesszájúak elöl.
A Raffaello egyébként elég offtopic itt, hiszen a 90-es években épphogy az volt a szlogenje, hogy nincs benne csoki. Aztán az, hogy milyen könnyű (értsd: nem leszel tőle kövér, ami persze nem igaz). Aztán olyasmi, hogy „többet mond minden szónál”. Namost. A csoki vágykeltő hatásairól már írtam, s hadd idézzem kedvenc Pease-könyvem egyik férfiaknak szóló passzusát: „Évezredeken át a férfiak látták el élelemmel a nőket, tanulj meg tehát főzni – ezzel stimulálod a nők agyának ősi rekeszeit.” Megjegyzem, ezzel nem értek egyet, mert elvileg anno míg a férfiak vadásztak, addig a nők bogyókat meg gyümölcsöket gyűjtögettek – ami azért jóval biztosabb és kevésbé veszélyes, mint a mamutokat hajkurászni. És véleményem szerint csokival is csak elodázni lehet egy kapcsolatban olyan balhékat, amik pl a nem-odafigyelés állandósulása miatt bukhatnak ki. Persze, ez az én véleményem.
Nos, nem hiszem, hogy máshol lehetne kapni, mint a LIDL-ben, ugyanis a címkéről kiderül, hogy egy kis német beszállító termeli, elsősorban a LIDL-nek. De lássuk a csokit, vagyis csokikat: Összesen 8, külön becsomagolt Mikulás van benne, pálcikákon. Bár a csomagolása nem mindnek egyforma (a képen a legvagányabb látható, az volt középen), hadd szögezzem le: a csokija mindnek ugyanaz. Vigyázva kell őket kinyitni és szállítani – én kettőt nagyon gyorsan eltörtem, de hát óvatlan vagyok. Bevallom, leginkább a pálcikáktól tartottam, de nem kellett volna: egyrészt teljesen barátságos ökológiailag (papírból van, ez biztos, a tesóm meg is gyújtotta), és rájöttem nagyon klasszul mutathat pl. egy olyan torta díszeként akár, mint amilyeneket a sugar shop honlapján látni, továbbá biztos, hogy a csoki csak a szádban olvad, és nem a kezedben (hanem a pálcán).
Ancsi el is hozta, egyenesen Brüsszelből, mégpedig nem is egyet, hanem sokat: volt egy nagy zacskó, tele piros, kék, bugyirózsaszín, citromsárga, narancssárga, fekete... pisilő kisfiúkkal. Kicsit későn jutott eszembe, hogy lemérjem őket, maradjunk annyiban, hogy legalább 7 centisek voltak, bár mint tudjuk, ilyen esetben nem a méret a lényeg. A vízsugár helyén a csokikészítő minden figurán hagyott egy kis lyukat.
(A képen, amit Mirkó lőtt a srácokról, azt próbáltuk modellálni, hogyan pisilnének sorban a hóra, de eldőltek a röhögéstől. A hó egyébként egy papír, a pisifoltokat energiaitalból gyártottuk.)