Különleges és csaknem elfeledett csokik újragyártása – eköré szerveződik a mai Stühmer gyár. Új egységet avattak július 2.-án Makláron, ahol beszélt Csóll Péter, a tulajdonos, ott volt a polgármester, az érsek és Orbán Viktor. A híradásokba az egyébként 41 főt foglalkoztató gyár úgy érzem, főleg a politikusok miatt került be, úgyhogy most jöjjenek az édesség és a csoki miatt fontos részletek!

Mindössze nyolc éve, hogy Csóll Péternek eszébe jutott, hogy vissza kéne hozni a

Stühmer márkát

a köztudatba, hogy újra lehessen Korfu, meg Melódia, meg minden más finomság. Azóta három gyáregységet alapított: egyet Noszvajon, egyet Egerben, és egyet most Makláron, a szülőfalujában. Utóbbinak az a különlegessége, hogy kézzel készült bonbonokat és cukrászsüteményeket is gyártanak.

Na most akkor ki is az a Stühmer úr?

Stühmer Frigyes 1868-ban teremtette meg a minőségi magyar csokoládéipar alapjait, egy csomó újítása volt, nemcsak ízekben, hanem technikailag is. A mai csokik az eredeti receptek alapján készülnek, ehhez pedig egy Borbély Béla nevű mester közreműködése kellett, aki anno még dolgozott az eredeti Stühmerben (és mellesleg egy legenda!), az ő segítségével sikerült tényleg visszahozni az ízeket. A különbség – a maklári gyár főcukrásza szerint legalábbis – az alapanyagokban van, amiknek jobb a minősége, mint anno volt. Szóval a II. Stühmer vagy Stühmer úr akár a mai tulajt, akár Borbély Bélát illetheti (és mondják is mindkettőnek).

És jöjjön egy újabb újítás:

kóstolói klubot alakítottak

ami voltaképpen annyit tesz, hogy civil csokirajongókat szeretnének bevonni fókuszcsoportként a termékfejlesztésbe. Ez magyarul annyit tesz, hogy amikor kitalálnak (és/vagy „leporolnak”) egy csoki-fajtát vagy bonbont vagy süteményt, akkor nem arra költenek, hogy egy marketing cég tesztelje valakiken a terméket, hanem azt szeretnék, hogy olyanok mondjanak véleményt, akik alapból és biztosan szeretik a csokit. Ha valaki csak egyszer is vett részt pl. kérdőíves kutatásban, gondolom, átérzi, hogy ez mennyivel közvetlenebb és célratörőbb. És meg kell mondjam,

zseniális is,

merthogy ilyesmiről eddig egyedül a Godivánál hallottam. Ez az amerikai monstrumcég eredetileg a marketingköltségeket szerette volna csökkenteni a saját kóstolói klubjával, aztán végül ennek köszönhette, hogy túlélte a válságot, sőt, szárnyal. Ők a csokik és bonbonok csomagolásába (nem mindbe, inkább úgy, mint a Charlie és a csokigyárban) tettek meghívókat, és azok, akik megtalálták, és visszajeleztek, klubtagok lettek, aztán ettek, ettek, ettek és a gyártók fülébe súgták a kívánságaikat meg a véleményüket – a többi már történelem. A Stühmernél meg mondhatni történelem újra, mert meggyőződésem, hogy az anno európai szinten sikeres cég nagyon hamar újra az lesz, ha ilyen ötleteik vannak. (Megjegyzem egy 80 országban ott lévő 1926 óta kihagyás nélkül működő monstrumot hasonlítok most a Stühmerhez.) A kóstolói klubot egyébként

300 fősre tervezik,

még nem tudni, hogyan lehet jelentkezni, de tessék figyelni a cég honlapját meg facebookját, mert biztosan hamarosan kiderül. A maklári gyáregységben a másik két telephelyhez képest két újdonság van: a kézzel gyártott bonbonok és a cukrászsütemények – utóbbiakat a bonbonok alapján álmodták meg.

A gyár felső szintjén van egy gyönyörű kóstolóterem, párnákkal felszerelt, nagy rózsaszínű hortenziacsokrokkal díszített kerek asztaloknál kóstlhattuk meg a cég hat új bonbonját. A kóstoláshoz kaptunk egy értékelő lapot, és jelen volt az is, aki a bonbonokat legyártotta: Lipták Árpád főcukrász, aki nagyon fiatal, nagyon lelkes és jobbára pimasz mosolyú.

A bonbonok között volt egy feketeribizlis, amire egy transzferfóliás kékes díszítés került. Belül is nagyon szép volt: sötétbordó hab egy kis csokicsíkkal a közepén, és elképesztően feketeribizlis ízű. Volt egy rusztikus fehércsokis külsejű maracujás, ami nagyon intenzív ízű volt, a fehércsokis bevonat mintha nem is lett volna, a csokis-maracujás töltelék mindent vitt. Volt egy karamell darabkákkal dúsított karamelles-csokis krémes fehércsokiba mártott bonbon is, amit kívülről két étcsokicsík díszített -na, ez teljesen lenyűgözött, különböző állagok voltak benne egyszerre, és ez az, amit Lipták Árpád szerint

nem lehet géppel megcsinálni,

csak kézzel lehet ilyesmit legyártani. Nagy kedvencem volt az aranyfüsttel díszített, kakaóbab formájú, 80%-os étcsokikrémmel töltött bonbon, amiben kakaóbabdarabkák is voltak. Volt egy nagyon jól eltaláltan csípős csilis minigombóc, és egy szerintem inkább minisüteménynek mint bonbonnak beillő mandulaforgácsos rétegelt krémháromszög. A hat új bonbonhoz egyébként Borbély Béla húszféle receptet adott meg kiindulópontnak, Lipták Árpád egy hét alatt készített el 70 kilót. Sütiket is kóstoltunk, mégpedig szilvásbetyárt, barackos, barackvelővel és barackpálinkával készült sütit és egy karamelles mousszal töltöttet. A bonbonokra visszatérve, Borbély Béla azt mondta, azért is fontosak, mert

„pici gyémántként képviselik az egész édesipart”.

Ennek az ősz úrnak meglehetősen markáns véleménye van mindenről: a mai cukrászképzést például igen hiányosnak tartja, és szerinte a tudatos tervezés és fejlesztés helyett gyakran csak úgy ad hoc állnak neki manapság valaminek. Az alapokat és a trendek követését pedig nagyon fontosnak tartaná. Elmesélte, hogy anno a Stühmer, a Gerbeaud, a Gellért, a Gundel cukrászai keményen össze is tartottak, ha éppen erre volt szükség. Picit nosztalgiázott azon, milyen volt, mikor még

késsel, kézzel vágták darabokra a sportszeletet.

A bonbonokra visszatérve azt mondta, a külső mindig a bonbon jellegéhez kéne, hogy viszonyítva legyen. „A fényestől mást várunk mint a rusztikustól.” - mondta, és szerinte nem az extrém formákra, inkább a természeti jelenségekhez kellene visszatérnünk, már ami a bonbonok külsejét illeti. (Szerintem elég, ha mondjuk a sok kagyló alakú bonbonra gondolunk, amik szerintem éppen emiatt olyan népszerűek.)

Manapság a különlegességeket szeretnék nyomatni Béla bácsi szerint, például a rózsaillatú vagy a levedulaillatú csokit. „Pedig a magyarok szeretik a málnát, a barackot, a meggyet, és azok árnyalatait is ismerik, de például azt, hogy milyen mondjuk a friss csillaggyümölcs íze, azt nem tudjuk.” Nehezen is lennénk ezzel tisztában, elég csak abba belegondolnunk, hogy milyen sok idő, mire egy ilyen gyümölcs a boltokba kerül. Borbély Béla szerint a nemzetre jellemző ízeket kéne visszaadni, és nagy tévedés az, hogy például az alapvetően a húsételekhez való szarvasgombát kell tenni a csokiba. Kérdeztem a tökéletes bonbonról, mire egy festészeti párhuzammal élt (merthogy amatőr festő is): „Ha ragaszkodsz egy képedhez, mert szerinted az tökéletes, akkor addig fejlődtél, az jelenti majd számodra a mértéket. Ugyanígy ha azt gondolod, hogy megalkottad

a világ legjobb bonbonját,

megrekedsz egy szinten.”

A kézzel készített bonbonokat meg a sütiket egyelőre a maklári gyár mintaboltjában lehet megvenni, de elvileg tervben van az, hogy egy webshopot nyissanak, kifejezetten ezekre a termékekre. Addig is azt mondom: Maklár nem a világvége (A google maps felvétele korábbi, de a narancssárga ház az.), Füzesabonyig kell eljutni, onnan 6 perc vonattal a falu központja, és egy bringaúton simán ki lehet a kiskertek között sétálni a falu szélén álló komplexumig. Megéri.

Citromos-mentás Balaton

69 HUF

Spar

Magyarország két olyan csokikészítője tartott előadást a II. Pécsi Csokoládé Karneválon, akik „bean to bar” csokikat készítenek, vagyis a babból készítik a csokoládét. A február 15-i rendezvénynek volt egy belépős része, ami voltaképpen egy csokoládévásárra szólt, ez a két előadás viszont ingyenes volt, a Zsolnay Negyed egyik különtermében. A két sztár (merthogy amit csinálnak, szerintem annyira különleges, úgyhogy igenis sztár) előadó Szántó Tibor és Csiszár Katalin (Rózsavölgyi) volt.

A kakaóbab-imádat és az egymás iránti láthatóan kölcsönös megbecsülés ide vagy oda, a két egymás utáni előadás tematikailag igen hasonló volt, mégis

nagyon különbözött.

Szántó Tibor, akiről ha máshonnan nem, a csokoládé-akadémia című rendezvénye kapcsán gondolom többen hallottak, szinte egy akadémiai előadást adott elő, rengeteg információval. Csiszár Katalin előadása szintén a terroir-elméletet mutatta be gyakorlati oldalról, de sokkal könnyedebb volt, előadót én még nem láttam ennyit nevetni, és a többi résztvevőn is lassan eluralkodott az

eufória.

A két előadás tökéletesen egészítette ki egymást – láthatóan anélkül, hogy a két csokikészítő összebeszélt volna. Mindkettő beszélt a kakaóról, s közben a közönség meg is kóstolhatta azt, hogy milyen íze van annak a babnak és annak a csokinak, amikről éppen beszélnek.

De lássuk, mikről is volt szó! Szántó Tibor természetesen

a fától kezdte,

amiről megtudtuk, hogy nincs alvó vegetációs időszaka, így egyszerre vannak rajta virágok és termések, és így tavasszal és ősszel is lehet szüretelni. Ahhoz, hogy a virágból termés legyen, 4-6 hónap virágzás kell. A beporzást egy, az adott klímán élő pillangó végzi, Afrikában és Ázsiában pedig vagy a szél, vagy a szorgos munkások. A termés voltaképpen egy vastag toktermés, alig valami gyümölcshússal: egy baseball-labda alakú termésben nagyjából 40-50 mag található. Szánt Tibor hozott is egy kakaógyümölcsöt, amit meg is lehetett kóstolni. Szerintem a leginkább egy

nyálkás, sokbimbós jácintra

hasonlít a belseje, a gyümölcshús pedig furcsa állagú, olyan mint egy túlérett, pépes banán, csak enyhén dinnye és mangóíze van. Ezt a növényt muszáj valamiféleképpen 

árnyékolni, általában banánfák vagy kókuszpálmák árnyékába telepítik – ha telepítik egyáltalán, és nem a vadonban, természetes élőhelyén gyűjtik be.

Megélni csak ún.

trópusi kakaó-övben

él meg, s az ültetvények csak kézi munkával gondozhatók. Ami azért elgondolkoztató és felelősségvállalásra késztet, mert ezen az égövön sok olyan szegény ország van, ahol rendkívül olcsó a munkaerő. Csiszár Katalin előadásából az is kiderült, hogy a Közép-Amerikai térséget kivéve – ahol ugye nagy hagyománya van a csokoládé fogyasztásának, s a baboknak döntő többségét (kb. 90%) ott helyben feldolgozzák és fogyasztják, kisebb (kb. 10%) az export – vannak olyan termőterületek, például Afrikában, ahol a termelők

soha életükben nem is kóstoltak

csokoládét (és az export 100%). Az jutott erről eszembe, hogy milyen nemes dolog, hogy van olyan csokigyáros – mint például a hazánkból az USÁ-ba szakadt most csokigyáros volt sztárügyész Askinosie, aki a táblák árából a helyi gazdáknak is juttat pénzt, illetve a munkások gyerekeit iskoláztatja. Belegondolva abba, hogy a szedés mellett a munka a beporzásra is vonatkozik, nem gondolom, hogy túl irigylésre méltó dolog lehet egy kakaófa-ültetvényen dolgozni. De visszatérve az előadásokhoz: Szántó Tibor elmondta, hogy

az ún. terroir-elmélet

szerint a kakaóbab minőségét és ízét nagyjából ugyanazok a tényezők határozzák meg, mint amik a borét: vagyis a napfény ideje, a talaj minősége, a klíma, a növény fajtája, a növényt körülvevő flóra, és az emberi tényező, a művelési/gondozási technika. A leszedett gyümölcsöket fermentálják, aztán szárítják a napon vagy egy hétig. Ezután ellenőrzik a minőségét, és eszerint osztályozzák, majd 60-70 kilós jutazsákokba töltik és szállítják. Szántó Tibor a kakaófajtákat is ismertette, sőt, minden fajta után kóstolhattunk is az abból készült csokiból. A terroir-szemlélet lényegéhez híven ugyanis a kifinomultabb csokik nem arra törekednek, hogy mindenfélét belekeverjenek a csokiba, hanem hogy minél jobban

visszaadják és megőrizzék

az adott kakaóbab eredeti ízét. Az egyik fő fajta, ami a világ kakaótermelésének a 90%-át adja, a FORASTERO, ami annyit tesz: idegen. Eredetileg az Amazonas területén volt őshonos, s mikor északabbra telepítették, a helyiek így nevezték el. „A Forastero kb. olyan a csokoládéban, mint a Robusta a kávéban.” - érzékeltette az arányokat Szántó Tibor. Az, hogy milyen magassági viszonyok között termett, nagyban befolyásolja az ízét, legtöbbször kávés jegyeket ízlelhetünk benne. Alfajai: amelonado, arriba és anchestal.

A másik kakaófajta az ARRIBA / NACIONAL, ami a Forastero alfaja. Ezt Ecuadorban termelik a legnagyobb mennyiségben, vadon, kis termésátlaggal, illetve ültetvényrendszerben is. Alfajai: CNN51, Prieto. Kóstoltunk is ilyen csokit Szántó Tibortól, animális ízűt és zöldbanános ízűt is.

A CRIOLLO Közép-Amerikában és a Yucatán-félszigeten jellemző, ennek az alfajai az Amazon Criollo, az Ocemare és a Porcelana. Kis termésátlaggal ültetvényeken és vadon is termesztik. A világ termelésének kevesebb, mint 1%-át adja, kifejezetten drága. A termés általában narancssárga, a barázdái viszont citromsárgák.

A TRINITARIO a criollo és a forastero hibridje, Trinidadról származik, a Karibi régióban termesztik, de Afrikában és Ázsiában is előfordul, főleg ültetvényes rendszerben. Itt az is döntő, hogy a criollo vagy a forastero génjei dominálnak-e. Itt kóstoltunk egy elképesztően finom mangós-sárgabarackos ízű Szántó-féle csokit és egy olyat is, ami olyan volt, mintha egy (alkoholmentes) whiskeybe kortyoltam volna bele. Szó volt arról is, hogy ez a fajta Madagaszkáron még egyedibb gyümölcsös karaktereket kap, különleges savakkal és citrusos felhangokkal. Csiszár Katalin elmondása szerint ott többet forgatják a babokat az erjesztés során, így jóval ecetesebb lesz, s inkább megőrzi a bab a gyümölcs különleges ízét.

Az ún.

nyers csoki

(raw chocolate vagy crudo) annyit tesz, hogy nem pörkölik a kakaóbabokat, és így egészen más lesz a csoki textúrája is. A bean-to-bar az, amikor a kakaóbabból készítik a csokit (a „sima” csokikat úgy csinálják,hogy már feldolgozott csokipasztillákat olvasztanak és dolgoznak fel), a tree-to-bar pedig azt jelenti, hogy a fáról leszedik, s ott helyben érlelik és szárítják a babokat, és ott is készítik a csokit. Utóbbira Magyarországon a klíma miatt nincs sok esélyünk, de a kakaóbabokból feldolgozott csokijaikkal mind Szántó Tibor, mind Csiszár Katalinék cége, a Rózsavölgyi igen szép eredményeket értek el.

A térképek is előkerültek Csiszár Katalin előadásában: elmondta például, hogy a Mara nevű csokijukat Venezuelában, közel a kolumbiai határhoz, a La Guajira nevű hegyeken szedett kakaóbab az alapja. Vannak olyan termőterületek, amiket a nagyobb cégek lefoglalnak maguknak, de még enélkül is előfordul, hogy a különlegesebb kakaóbabokra (mint amilyen a Porcelana vagy a Mara) éveket kell várni. Ahogy Csiszár Katalin fogalmazott: „Mindenkinek jut pár zsák, és akkor boldog.”

Kíváncsi vagyok a következő évi Csokoládé-karneválra. Ezt a két előadást nehéz lesz túlszárnyalni, minden elismerésem!

Menta.

Csoki.

Fogkrém.

Nem viccelek. Kétféle is van!

A Crest nevű angol cég már hosszú, hosszú évek óta gyárt fogkrémet, elég régen ahhoz, hogy beleunjanak a saját ízeikbe. Ennyi idő alatt arra is rájöhettek, hogy mindenki ugyanazt csinálja, a paszta színeivel lehet variálni, meg belerakni mindenféle csillámot, de az ízek nagyon egy tengely körül forognak. Úgyhogy vagy van egy őrült marketingesük (amolyan Zotter-módra: különleges, de még eladható), vagy készült egy felmérés, és a tesztelt fogkrém-használók ötleteiből kiindulva új ízekkel rukkoltak elő.

Van vaníliás, nagyon zöldcitromos, és mentás csokis.

Egyelőre a citromosat lehet kapni, a csokis még várat magára, itt a reklámfilm:

A kommentek között találtam olyat, ami arra kérdez rá, hogy LSD-s fogkrém mikor lesz, de szerintem – ha már drog - inkább a koffeintartalmún kéne dolgozniuk, aminek kávé íze lenne, de mondjuk mentolos utóíze, mentolos lehelettel.

És amiről nem beszélnek, az valójában az illat: mentás csoki illatú lesz vajon a leheletem egy ilyen fogkrémtől? Gyanítom, hogy inkább csak mentás. A másik, amire nagyon kíváncsi vagyok, az a színe. Egy kis darab barna maszattal nem biztos, hogy sokan fogják szívesen dörzsölgetni a fogukat. És ezen az sem biztos, hogy segít, ha az a barna anyag kocsonyás vagy éppen csillog. Ha viszont nem barnás a színe, akkor kevésbé meggyőzően csokis.

A bejelentést 3 napja tette meg a Crest, majd figyelek, és szólok, ha már lehet kapni is a csokis fogkrémet.

A másik csokis fogkrém teljesen más. Úgy hívják, hogy Theodent, és a fő hatóanyaga egy rennou nevű anyag, amit a kakaó növényből vonnak ki. Ez a termék nem tartalmaz fluort egyáltalán, és úgy tisztítja a fogakat és erősíti is őket. A website szerint teljesen természetes anyagokból van, és simán le is lehet nyelni a pasztát mindenféle káros hatás nélkül. (A legtöbb fluoridos fogkrémen rajta van, hogy nem szabad lenyelni, a fehérítőseket főleg nem, de még a gyerekfogkrémeket sem!) Tavaly nyáron indultak, itt a reklámfilmjük:

Egy szó nincs arról, hogy a Theodent-nek csokiíze lenne vagy csoki színe, vagy csoki illata. Gyanússá is az teszi számomra, hogy a „Csapatunk” fül alatt túlhangsúlyozzák a PhD-sek jelenlétét (meggyőződésem, hogy az vág fel a tudományos címeivel, aki még nem vághatna fel a tudományos címeivel), és az is ciki, hogy a médiamegjelenések és díjak kizárólag azzal vannak elfoglalva, hogy milyen szép a Theodent csomagolása. (Tényleg nagyon elegáns, meg kell hagyni.) Egyébként az ára egynek 10 dollár, az erősebbnek pedig majdnem 100.

A név telitalálat viszont: a teobromin egy olyan alkaloida, ami a csokiban van, innen a név. Igaz, először azt hittem, The Odent.

Egy biztos: a fogkrémgyártók kezdik felfedezni a csokit. Éppen ideje volt, hogy jöjjön egy

Teljesen.

Új.

Világ!

Azért véleményt kérek a rennou-ról egy fogorvostól, ha megkaptam a választ, akkor frissítem a posztot.

Már megint egy Zotter, tessék. És nem is egy, hanem két forró csokinak való rudacska. „Ivócsokik”.

Nem lenne Zotter a Zotter, ha nem lenne ebből is különlegesebb. Csizinek hála ma Csoszával betermeltünk kétfajtát is: egy kardamomosat és egy masalásat. Az elkészítési útmutató a kis szelet csomagolásának belsején van, de ott szerepel

a zseni vagy őrült

Hans Zotter aláírása is.

Két vagy három deci tejben kell feloldani a rudacskákat, teljesen felolvasztani, aztán felkeverni újra, és várni kb. két percet, és csak aztán meginni. A várakozás nem jött be, úgyhogy ahogy megéreztük az illatát, egyből nekiestünk. (Bocsi, a türelem számos nem-erényem egyike.) Sima, bolti, kék dobozos tejjel dolgoztunk, úgyhogy eddig semmi különös. A mindenféle allergia kiszolgálására is kifejezetten kényes osztrák gyártulaj ugyan azt is megjegyzi, hogy lehetne szójatejet vagy rizstejet is használni, de kétlem, hogy ez másfajta ízt adna hozzá, az ivócsokik ugyanis meglehetősem markánsak. Tejpor egyébként van mindkettőben, úgyhogy nem biztos, hogy egy tejcukorérzékenynek okék.

Ha van valami, ami az ember romantikus érzelmeit kifejezheti gasztronómiai szempontból, akkor annak szerintem mindenképpen a tejben

felolvadó csokikockának kell

lennie. Rémlik „a forró szerelemmel színt valló baracklekváros palacsinta” Krúdynál, de a magam részéről hiszem, hogy a csokikockák pici rovátkáiban megülő forró tej és a látvány, ahogyan az egész csoki atomjaira bomlik, a boldogság egyik allegóriája. Ételfestőként egészen biztosan az impresszionista áramlatot követném, és ezt mutogatnám mindenkinek. Az ráadásul mindkét ivócsokira igaz volt, hogy a feloldódás után nem egy egynemű masszát vagy folyadékot kaptunk, hanem valami olyan egyveleget, aminek a tetején

aranyszínű pöttyök

úszkálnak, a felszín alatt fekete pöttyök (kardamommag-darabok) köröznek cápaként, majd törmelékes üledéket hagynak maguk után a csészében.

És most: zene!

https://www.youtube.com/watch?v=ckkWACuog7Y

A kardamomos illata nagyon intenzív – ez az első, ami megcsapja az embert. Sajnálom most (egyébként nem, mert a Google-t egy hatalmas ragadozónak, vagy inkább Nagy Testvérnek látom), szóval ha igaz lett volna a tavalyi április elsejei tréfájuk a Google Nose-ról, akkor most mindenkinek küldhetnék egy kis ilyen illatot. Mesés ugyanis. A pici kardamommag-cafatok rátapadtak a fogamra, de ettől csak még meggyőzőbb lett az egész. Azt ugyan érezni nem éreztük, mégsem lepett meg, amikor a csomagoláson elolvastam: kávét is tartalmazott, őrölve is. Aki szereti a kardamomot, aki csak kipróbálná: Zotter ivócsoki hiányában próbálja ki a kardamomos kávét! Az indiai Masala névre hallgató ivócsoki sokkal több volt a kardamomosnál!

Olyan volt, mint egy

indiai leves,

amiben a kakaó és maga az édes íz is csak egy fűszer a sok közül. Merthogy volt még fahéj (ami nekem az egyik gyenge pontom), meg persze ebben is kardamom, meg csillagánizs, koriander, feketebors és…. Shiitake gombapor. Amiből megjegyzem, nem éreztünk semmit, de hát minden Zotter csokiba kell valami olyasmi, ami extrém, de annyira nincs jelen, hogy az átlagfogyasztó kedvét elvenné a… csokitól. Vagyis furcsa levestől. (A "legvadabb" Zotterek közé eddig a halzseléset és a vargányásat sorolnám.)

A forró csokit egyébként sokan vágykeltőnek tartják, és Casanovára hivatkoznak, pedig elvileg a kalandor csak kevésbé szerencsés és aktív öregkorában írt az ételekről, akkor, amikor számára már csak a kulináris élvezetek maradtak. Az is egyértelmű, hogy a forró csokit nagyon sokféleképpen lehet elkészíteni. Az apukám például nem hitt a tejben: nagyjából a kétharmad csoki – egyharmad forró víz elegyet főzte forrócsokiként, sőt, volt, hogy a csokit kakaóporral és cukorral helyettesítette. Sajnos nem tudom reprodukálni. Van, aki szerint azt a jó, ha a csészében megáll a kanál, van, aki a folyékonyabb csokit szereti. Úgyhogy elő a farbával (és a receptekkel):

Ki szerint melyik forrócsoki az igazi?