És persze nyuszik. Nem szabad csokit adni egyiknek sem!

Zorro például nagyon okos, de mindent megeszik, amit én, mert feltehetőleg valami elképesztő vonzó módon tudok enni. No de tényleg: megeszi a dinnyét, a paradicsomot, a fügét (azért különösen rajong), a narancsot, a sajtot, a kenyeret, a jégkrémet, a kekszet (ó, igen, igen!) és bármit főzhetek neki, nem panaszkodik és nem pontoz le. Egyedül a banánnal nem tud mit kezdeni – elkunyermálja, aztán általában elássa, de nem eszi meg. A csokit imádja, vagyis imádná, ha hagynám, hogy egyen: a csokiban van egy teobromin nevű anyag, amibe egy kutya akár bele is halhat.

A teobromint ugyanis, ami egyébként a teában és a kakaóban is megtalálható, nem tudja lebontani az ebek szervezete. Elviekben a kisebb testű kutyák jóval nagyobb veszélyben vannak, de bevallom, nincs kedvem kísérletezni azzal, vajon hány tábla csoki után kezd el hányni Zorrito.

Bölcs döntés minden négylábú elöl eldugni a csokit, s egyszer és mindenkorra tudomásul venni: a csokoládé embereledel.

Ui: És hadd küldjek virtuálisan is nagy ölelést azoknak, akik ezt a kutyusok számára életmentő tényt kommunikálni is szokták: Kingának és annak az ismeretlennek, aki blogján a hatásmechanizmust is leírja. Jó tudni.

Köszi! :-*