Milyen a csoki, ha egy eredetinek mondott recept szerint készítjük el? Annyi meg annyi csokitörténelem-feldolgozás olvasható a neten, hogy eddig nem vetemedtem arra, hogy összefoglaljam a csokoládé néhol véres, néhol kalandos, és korántsem negédes történetét – hát, most sem fogom!

Viktor viszont talált egy érdekesnek tűnő receptet, ami majdnem sorscsapást mért erre a blogra. Talált ugyanis egy „az eredeti azték csokiitalhoz közeli” receptet, a cacahuatl-t, és azt találta ki, hogy az összes ismerőse közül éppen én legyek az, aki ehhez asszisztál (és kóstol).

Úgy döntöttünk, nem árulom el a pontos mennyiségeket (egy igazi harcos kaparja ki magának a gesztenyét), mindenesetre a hozzávalók: víz, tört kakaóbab (ezt nagy kakaóvaj-tartalmú kakaóporral helyettesítettük), tört ánizs, vaníliabelső, chili, némi kukoricaliszt. Ezt többször fel kellett hevíteni, majd lehűteni.

Elsőre ugye az tűnhet fel, hogy a kotyvaléknak köze sincs a cukorhoz, sem a tejhez, sem az édes ízhez. Ahogy melengettük, úgy lett egyre sűrűbb az állaga és mivel a teljes lehűtés és melegítés időbe telt, már tényleg úgy éreztük magunkat, mintha valami varázsitalt kevergetnénk.

És végül, csészéket elő.

Az összetört gyógyszer nem ilyen keserű elsőre, mint amilyen ez a kotyvalék volt. Aztán lenyeltem. És egy pillanat alatt a lagymatag koraestében ücsörgő álmoskás hangulat eltűnt. Igen, csípett a chili, de a csoki íze is legalább annyira jelen volt a számban, s a megtört ánizsszemek íze valahogy meglágyította az egészet. Olyan volt, mint mikor az ember leveti a napszemüvegét és ezzel mások lesznek a színek és sokkal világosabb és tágasabb minden. Vagy mint mikor egy nagy levegővel úszik az ember a víz alatt, amíg csak bír, és fellöki magát a felszínre. Azt hiszem, nem jártam messze a valóságtól akkor, amikor az ősi „keserűvizet” a mai red bullhoz hasonlítottam – de nem csak a vérnyomásomat dobta meg, ez biztos. Ha ilyesmit ittak harc előtt... hát, én megértem.

Nem lettem jóllakott. Nem lettem telhetetlen és nem akartam azonnal még cacahuatl-t. Csak olyan volt, mint a régi Tango nevű üdítő reklámjában, mikor a nagy narancsszínű izé odarohan és félpillanat alatt felébreszt, kizökkent, új fényt gyújt.

Mégis nagyon furcsa volt, hogy nem édes. A második-harmadik korty után rá is fanyalodtunk, hogy mézet tegyünk bele – olyan sűrű volt a „csoki”, hogy a méz megült a tetején. Aztán továbbfejlesztettük egy méz- cacahuatl -vodka triplacsíkba, és meg kell mondjam, azért sem írtam pontos hozzávalókat, mert ezt egyszer szabadalmaztatnunk kell és palackozni.

És annyira, de annyira elszégyelltem magam. Itt ez a csoki. Az isteni kakaóbabból nyert isteni eledel. Ilyen elementáris erővel, ízzel, hatással bír. És mit teszünk? Amit a konkvisztádorok is: agyontutujgatjuk egy csomó cukorral meg tejjel és agyonízesítjük annyira, hogy maga a csoda, amiért a teobromin (az istenek étele) nevet kapta, már csak alig hallható kis mellékzönge. A kettőnek annyi köze van egymáshoz mint egy azték harcosnak a May-féle Winettou német-jugoszláv koprodukciós feldolgozásához.

Hetek teltek el azóta, mióta megfőztük a cacahuatl-t. Az adagom ott dekkol a hűtőmben (ja igen, az aztékok természetesen hidegen itták, nem értek rá pl. harc előtt megmelengetni), és párszor már eszembe jutott, hogy belekortyolok. Már tudom, milyen a csoki vad, ősi arca. És tudom, hogy elvileg vígan meglennénk (fehér)cukor nélkül, nincs rá szüksége a szervezetünknek. Mégis (és most lehet elkényeztetettnek meg megalkuvónak nevezni nyugodtan), nekem kell ez a luxus. Úgyhogy írok csokikról még, édes, európai csokikról, és fenntartom magamnak a lehetőséget, hogy zűrzavaros és sötét időkben igazi csokit főzzek magamnak, a varázsitalt, olyat, ami nem kalóriát, hanem erőt ad.