Ez a legújabb szó, amit Tésenyi Andrea hand-made bonbonjaira alkottam. Picik, önmagukban egy-egy különböző kis világot testesítenek meg, és minden egyes darab megpróbál az adott ízből annyit magába sűríteni, amennyit csak lehet.

Előrebocsátom, hogy én magam nem voltam jelen a Nagy Csokoládé Bemutatón, Siklóson, december első péntekén, de szíves közvetítéssel sikerült némi csokihoz jutnom (köszi!!). Az is csak a képekből derült ki, hogy az egyébként borozó-tulaj mestere nem más, mint az az S. Nemzetes Krisztina, akiről a Csokoládé lelke kiállítás kapcsán már utaltam – már ott is lenyűgöző volt, amit csinált. Az eseményről, a tanulási folyamatról és magáról a tanítványról sem tudok sokat írni, azonban arról, hogyan késeltük meg Zsófival (a képen az ő keze látható) a madárlátta bonbonokat, annál inkább.

Nos.

Első blikkre is látszott, hogy ezek a csokibonbonok nagyon szép fényesek. Mikor kettévágtam őket, klassz kis csokiforgácsok is keletkeztek – és ahogy S. Nemzetes Krisztina azt a kiállításon mondta – kagylószerűek voltak. Egy-egy pici tökéletes világ. Az egyik fehércsokis félgömbön lila szívecske, a másikon csokiból készült kávészem, az étcsokisokon aranypor, és.... természetesen a számomra egyik ízben is legjobb: a „legcsúnyább”, kívülről apró pici, feketés forgácsokkal borított étcsoki-töretes.

Az esszenciális főízek számomra két végletét emelném csak ki. Az egyik, ami levendulás krémet rejtett. Annyira intenzíven volt levendulaízű, hogy az ember azt hihetné, hogy konkrétan egy levendulát rágcsál – és valóban, legnagyobb meglepetésemre apró levendulavirág-darabkák voltak benne. Tökéletes fogsornál és akut levendula-imádat kívánatos, de nem kötelező – mindenesetre Zsófival és a barátaimmal mostanában azon is elfilózgatunk, hogy vajon ki kell-e a virágdarabkákat szedni egy krémből vagy sem (a nyári levendulafagyiból kiszedtük). Na de most komolyan: szerintetek? Aki a levenduláról nem a molyirtóra asszociál (én a Buba-féle francia levendulamezős képekre szoktam gondolni, vagy a 30-as években onnan Tihanyba telepített gyönyörű Öreglevendulásra), annak ez biztosan mennyei. Levendulásabb, mint a NewTree-féle pl.

A másik, már minden fenntartás nélküli véglet: az Andrea-féle chilis bonbon! Mikor paprikába harapunk sokszor elsőre nem is érezzük annak valódi erejét. Írtam már korábban is chilis csokikról, s azokhoz kapcsolódva annyit mondhatok: képzeljük el a Milka limitált chilis kiadásának egy tábláját. Törjük le annak egyharmadát, és burkoljuk be. Kb így tudnám ennek a pindur bobónbonnak az erejét szemléltetni. Nagyon ott van!

Erről az intenzitásról az jut eszembe, hogy „annyi tömeg, annyi energia sűrűsödik össze egy kis térfogatban, hogy a végén a gravitáció legyőzi az összes többi erőt, és minden összeomlik a saját tömege alatt.” - igaz, ez a rejtélyes fekete lyuk. Hogy hiányosságaimat pótoljam, elhatároztam, hogy meg is keresem Andreát, és megkérdezem őt magát, mi vitte arra, hogy pici ízbombákat gyártson Siklóson.

Folyt. Köv.

A kóstoló eredete:

A Borozó
Siklós, Belváros Felszabadulás u. 7.